Kerozingőzös Portál

Egy közösség a repülés szerelmeseinek. Hírek, információk a polgári és katonai repülés világából, naponta!

Nem is olyan régen tőlünk délre a korábban egymással békében élő (ami természetesen nem volt mindig így) népek  csúnyán összerúgták a port. Ez előfordult már párszor a történelemben másokkal is, így tulajdonképpen nem lett volna olyan nagy probléma, de valamiért a hadviselő felek úgy látták jónak, ha egyúttal kissé átrajzolják az etnikai térképet is – a leggyorsabb megoldást pedig igen könnyen és gyorsan megtalálták: a háború okán már úgyis a kezükben volt…

A “nemzetközi közösség” (ENSZ, NATO) már a háború tényétől sem volt boldog, de a népirtásokat (a tények kedvéért szögezzük le: minden érintett benne volt nyakig, kivétel nélkül – az pedig, hogy ki ölte meg a legtöbb fegyvertelen civilt vagy ki követte el a legtöbb háborús bűncselekményt, nem menti fel a második, harmadik és a többi helyezettet) már kifejezetten zokon vették – igaz, ez nem volt akadálya annak, hogy túl sok mindent ne tegyenek. Amikor az események ezen része lezajlott, a koszovói albánok elérkezettnek látták az időt, hogy ők is függetlenné váljanak – vagy csatlakozzanak Albániához, kinek éppen milyen elképzelése volt a jövőről.

Lévén a szerbek húzták a rövidebbet a korábbiakban, így elég durván reagáltak, de az albánok sem bizonyultak humánusabbnak, az események szenvedői pedig – nem meglepő módon – ismét csak a fegyvertelen civilek voltak: mindkét oldalról.

A koszovói eseményeket megelőzően már aránylag komoly számú és sokféle nemzetiségű békefenntartó állomásozott a térségben ENSZ-napidíjért. Fura módon úgy tűnt ráadásul, hogy a békefenntartásba nem fér bele a népirtások megakadályozása, ami viszont már nemzetközi viszonylatban is komoly felháborodást keltett. Lévén a koszovói helyzet egy fokkal sem tűnt jobbnak, illetve a jövőjéről is ugyanez volt elmondható, ezért – és ki tudja még milyen megfontolásokból – a NATO elérkezettnek látta az időt, hogy megtanítsa kesztyűbe dudálni a szerb kormányt. Ez az ENSZ BT-ben nem aratott osztatlan sikert: Oroszország mindig is nagy barátja volt Szerbiának (kivéve, amikor éppen nem – lsd. Sztálin-Titó csörte), de túl sok mindent nem tehetett, lévén Oroszország a Szovjetunió szétesése után éppen saját romjaiban hevert. Így hát a NATO papírforma szerint, szépen, kényelmesen lebombázta Szerbiát.

Ennyit illik tudni minimum az előzményekről, akit pedig érdekelnek a részletek, majd utánaolvas – töritételek kidolgozásával nem foglalkozunk. Bocsi. :)

A NATO részéről a hadműveleteket Wesley Clark vezette – igen nagy sikerrel -, lévén a légi műveletek gond nélkül zajlottak le, még az ominózus F-117-es elvesztése sem volt említésre méltó tulajdonképpen. A tervek szerint a légi hadműveletek után a szomszédban állomásozó békefenntartók szépen átsétáltak volna Koszovóba és fenéken billentettek volna bárkit, aki szórakozni mer velük – bár erre nem igazán számítottak és lényegében erre minden okuk meg is volt.

Így is történt. Majdnem. Mert valamit csak kihagytak a számításból…

A szárazföldi műveletekkel sem volt semmi gond, mindaddig, amíg – amúgy a terveknek megfelelően – Sir Mike Jackson (figyelem, nem Michael Jackson, mert a hírek szerint a tábornok ezért öl!) katonái meg nem érkeztek a pristinai reptérhez. Itt ugyanis szembesülniük kellett azzal a meglepő ténnyel, hogy a reptéren kék barettet viselő fickók tanyáznak és eszük ágában sincs átengedni nekik a terepet, de olyannyira nem, hogy kifejezetten jelezték, hogy a britek be sem tehetik a lábukat a reptérre. Némi tanácstalan fejvakarás után a briteknek leesett, hogy a dolog nem olyan egyszerű, hogy a NATO valamelyik kevésbé fegyelmezett alakulata kissé eltért a parancstól és valami sáros hegyoldal helyett a nyilvánvalóan kényelmesebb repteret választotta szállásául, de nem ám. A kék barettek orosz ejtőernyősökhöz tartoztak ugyanis…

“Kékség” – a VDV nem hivatalos himnusza

Ekkorra már Oroszországban a leghalvérűbb polgárt is frusztrálta a tudat, hogy a SzU szétesett, Oroszország pedig maximum szánakozó mosolyokat vált ki a világban, ha valamit mond – az egykor rettegett sereg pedig lezüllött, már halvány árnyéka sem volt korábbi önmagának, ráadásul nem is olyan régen néhány szakállas “partizán” már-már megalázó vereséget mért rájuk Csecsenföld romjain. Erre tessék, régi barátaikat, a szerbeket volt(?) ellenségeik zaklatják és ők nem tehetnek semmit… – nagyjából ez futhatott végig az orosz vezérkaron is, amikor feltehetően valaki rákérdezett, hogy mit tudnának tenni szerb barátaikért. A részleteket mesterségesen keltett homály fedi (vö. titok), így nagyjából csak sejteni lehet, hogy valakinek beugrott, hogy a békefenntartó műveletek keretében azért akad pár (kb. egy zászlóaljnyi) ejtőernyős a Balkánon (konkrétan Bosznia-Hercegovinában), nem is olyan messze Koszovótól.

Innentől kezdve már nem volt nehéz kitalálni, hogy lehet a legegyszerűbben a NATO alá vágni: az ejtőernyősök kóbor apácák gyanánt megindulnak járműveikkel Koszovó felé és meg sem állnak a pristinai reptérig, ami nyilvánvalóan fontos objektum a NATO számára, hiszen náluk van pénz kerozinra. (Is.) Aztán már csak reménykedni kell, hogy nem púposkodnak majd emiatt, de hogy ezzel se legyen gond, néhány Il-76-ost is odaküldenek a megfelelő időzítéssel – és a fedélzetükön újabb ejtőernyősökkel.

Így is történt: az egészen odáig békefenntartóként és  főleg – orosz viszonylatban – csillagászati fizetésért tevékenykedő orosz ejtőernyősök parancsnoka a bombázások végeztével kiadta a parancsot: “Mарш!” és a csapat elindult a pristinai reptér felé. A szerbek lakta területeken (lényegében) diadalmenetben vonultak át, a nem szerbek lakta részeken már kevésbé, de végül minden gond nélkül megérkeztek a reptérre – a NATO előtt.

Az angolok érkezése után az orosz ejtőernyősök valószínűleg nem voltak túl lelkesek: a reptéren kívül “bebocsájtásra váró” angoloknak tankjaik is voltak, arról már nem is beszélve, hogy bármikor kérhettek volna maguknak légi támogatást, ami nem sok esélyt hagyott volna az oroszoknak. Ennek ellenére a “félreértést” megkísérelték civilizált nemzetek tagjaihoz méltóan, tárgyalásos úton rendezni, körülbelül így:

– Khmm… elnézést… Önök a MI repterünkön tartózkodnak, ráadásul illegálisan.

– Sajnálom, de ez a MI repterünk. Az a lobogó ott a reptér épületének csúcsán nekem nem angolnak tűnik…

– Frászt, a miénk. Wesley Clark tábornok úr parancsa értelmében a repteret nekünk kell az ellenőrzésünk alá vonni. Kérem, távozzanak!

– Wesley kicsoda?! Ilyen hülye neve az Orosz Fegyveres Erők állományában még az őrkutyáknak sincs, nem hogy egy tábornoknak! Szóval félő, hogy bárkiről is beszélt Ön az imént, az a fószer nekem nem parancsol.

– Na jó, menjenek a p***ába!

– Menjenek maguk a p***ába!

Az angolok helyzetén semmit sem segített az, hogy az események ilyetén alakulását jelentették a parancsnokságnak, ugyanis Clark tábornok ragaszkodott hozzá, hogy az a reptér márpedig a NATO csapatainak birtokában legyen. Az oroszok viszont nem tágítottak, sőt, szemmel láthatóan készen álltak egy kiadós csetepatéra is.

Jackson “szerencsétlenkedését” látva Clark a NATO Déli Parancsnokságához fordult, hogy küldjenek helikoptereket a reptér leszállópályájára, annak érdekében, hogy az Iljusinok leszállását megakadályozzák. Egyetlen helikopter sem érkezett a feladat végrehajtására, pedig volt belőlük a környéken bőven…

Jobbra a kantin, balra az angolok vannak...

"Jobbra a kantin, balra az angolok vannak... Ne keverjék össze!"

Miután mindezt (feltehetően a fenti vagy ahhoz hasonló formában) barátilag megbeszélték – hangsúlyoznám, hogy rendkívül civilizált módon – és a többi közjáték is lezajlott, mindenki maradt, ahol volt. A reptérre megérkeztek az Iljusinok (melyeknek pilótái a pletykák szerint a világ összes kincséért sem voltak hajlandóak a NATO semmiféle rádiós hívására reagálni), fedélzetükön még több ejtőernyőssel, így a helyzet szemernyivel sem lett jobb: a mérleg nyelve továbbra is az angolok felé billent, de immáron azzal is számolniuk kellett, hogy a dolgok esetleges elfajulása komoly orosz áldozatokkal járna, ami miatt Oroszországban valaki könnyen elveszíthetné a fejét – főleg, ha ezt megelőzően még ivott is. Arra az angolok hamar rájöttek, hogy az oroszoknak itt és most tényleg esze ágában sincs meggondolni magukat, ráadásul könnyen megeshet, hogy valakinek Sztálingrád is beugrott valahonnan, valamiért.

Idővel (feltehetően) Sir Mike összes lábbelije tele lett a makacs oroszokkal és a papagájként ugyanazt a parancsot hajtogató főparancsnokával, akinek (úgy tűnik) “nem igazán akart eljutni a tudatáig”, hogy az amúgy (lényegében) esélytelen orosz ejtőernyősök azért mégiscsak egy atomhatalom katonái és Oroszországban a helyzet elég ingatag: a “központi ellenőrzés” kifejezés még a leghűségesebb orosz katonák körében is minimum harsány kacajt – de inkább vad anyázást – okoz, így meghozta döntését, melyről  az alábbi szavakkal tájékoztatta Clark tábornokot (állítólag): “Nem fogom a maga kedvéért kirobbantani a harmadik világháborút!” – és embereivel együtt otthagyta a repteret.

A kéksapkás deszantosok ennek örömére holtbiztos, hogy pezsgőt (és vodkát) bontottak, végtére is nem lehet kétségünk afelől, hogy ők is tisztában voltak az esélyeikkel arra az esetre nézve, ha a dolgok csúnya fordulatot vesznek. Minden okuk megvolt tehát, hogy örüljenek: élve, veszteség nélkül megúszták, ők nyerték az idegek harcát – és így a repteret is.

A történtek fényében joggal merül fel a kérdés: mi a bánat volt azon a reptéren, amire így rágerjedtek az oroszok és a NATO is – különös tekintettel arra, hogy korábban a repteret a NATO ementálivá bombázta.

A pristinai reptér bunkere bombatámadás előtt és után (nagyítható)

A reptér egy részlete légicsapás előtt (nagyítható)

...és utána (nagyítható)

A reptér maga nem tartozik a megszokottak közé, elsősorban azért, mert a szélén egy hegy van – de ez nem jelenti azt, hogy ott véget is ér a bázis: az ugyanis a hegyben folytatódik. Ennek megfelelően vannak legendák arról, hogy valami nagyon érdekes orosz technikát rejtett a hegy gyomra, de a helyzet az, hogy ott, egészen a NATO bombázásáig egy MiG-21bisz gépekkel felszerelt egység települt, ami – lássuk be – önmagában valószínűleg nem hozta volna izgalomba a NATO-t és Clark tábornokot sem – az oroszokat meg pláne. Így csak feltételezések vannak a hajmeresztő “ott rejtegették az oroszok a birtokukba került UFO-kat”-tól (persze, amilyen kicsi Oroszország, otthon nem találtak volna erre alkalmasabb helyet – és akkor az UFO-kat ne is feszegessük) kezdve a “hiperszuper orosz radarok voltak a hegyben”-ig. Bármi is volt ott (ha volt), egy dolog biztos: aki tud erről valamit, az nem sűrűn fogja az orrunkra kötni.

Bázis a hegyben (nagyítható)

A hegy titka (nagyítható)

A repteret később az oroszok már nem tudták légi úton ellátni, mert a NATO és a környező országok nem engedték át az orosz gépeket a légtereiken (emiatt magyar-orosz viszonylatban is volt némi mosolyszünet akkoriban), így hosszabb idő után, tárgyalásokat követően az oroszok átadták a repteret. Addig persze jól elvoltak maguknak a volt jugoszláv bázison, sőt… nem hagyták ki, hogy még egy kis borsot törjenek a NATO orra alá: idővel már Mi-24-eseket is üzemeltettek a reptéren.

Orosz Mi-24P a pristinai betonon

Természetesen a kéksapkások körében az akció után kiadós kitüntetészápor volt, állítólag még az Oroszország Hőse aranycsillagát is megkapták páran, pedig az nem az a kitüntetés, amit boldog-boldogtalannak osztogatnak.

Sir Mike Jackson

A fentiek alapján – jobban belegondolva a történtekbe – nem sok kétségünk lehet afelől, hogy Jackson tábornoknak reszeltek, mert a kapott parancsnak nem tett eleget – és azóta is valamelyik angol katonai büntetőegységben töltögeti a homokzsákokat – már ha szerencséje volt és a katonai bíróság elnéző volt vele szemben… Nos, a valóság nem ez: Jackson tábornok karrierje nem szenvedett csorbát egy percig sem a történtek miatt, az ominózus mondat pedig komoly ismertséget és tiszteletet hozott a tábornoknak – a cikk vége felé van egy meredekebb elmélet arra, hogy miért… Garanciát persze nem áll módomban vállalni rá, hogy teljes mértékben egyezik is a valósággal, de egy esetleges lehetőségnek elmegy.

Wesley Clark

Clark tábornok karrierje már nem alakult ilyen szerencsésen: nem sokkal a koszovói hadjárat vége után a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke egy éjjel felhívta és közölte vele, hogy főparancsnoki posztját más veszi át. (Clark nem sokkal korábban találkozott vele, de akkor ilyesmi szóba sem került.) Végül pedig – karrierjéhez képest dicstelenül – nyugállományba kényszerült, ami meglehetősen fura. Persze nem merném kijelenteni, hogy mindez a pristinai reptér miatt volt, mint ahogy azt sem, hogy erőszakoskodásával Clark a III. világháború szélére sodorta a világot, de úgy vélem, az erre vonatkozó gyanú nem alaptalan: egy komolyabb konfliktus kockázata igenis benne volt a pakliban és erre a két tábornok pályafutása is bizonyíték lehet szerény véleményem szerint. Remélhetően egyszer majd kiderül, hogy mi is történt pontosan és miért – legalábbis részben. Az oroszok ugyanis kínosan ügyelnek a titkaikra.

ismeretlen orosz tábornok

Itt most egy harmadik fényképnek is szerepelnie kellene, de orosz barátaink tényleg nem túl pletykásak, hogy a fene vigye ezt a szokásukat valamerre. Szóval… le a kalappal az ötletgazda előtt, bár a terv maga valószínűleg nem volt a hadtörténelem legzseniálisabb húzása: de a blöff bejött. Úgy tűnik, arrafelé sem ismeretlen az “Aki mer, az nyer!” bölcsesség, amit minden valószínűség szerint az SAS révén hallhattak leginkább. Ezt megemlíteni az angoloknak végképp nem lett volna sportszerű: enélkül is nyilván pocsékul érezték magukat amiatt, hogy néhány Iván miatt vissza kellett vonulniuk…

Ínyencfalat – a VDV-t népszerűsítő videóklipp:

A szerző ezúton is köszöni iceman segítségét a poszt képeihez.

*Megjegyzés a poszthoz:

Tibor nicknevű olvasónk jelezte, hogy a címben foglaltakkal ellentétben Puskás Gábor polgártársunk futott későn, így Bíró Marcsa volt az, aki jóízűen elfogyaszthatta ama bizonyos jobb sorsra érdemes breki combját. Egészségére. (Mármint Marcsának. Fene a gusztusát, ha már egyszer szóba került… :D)

A pontatlanság miatt ezúton is elnézését kérjük az érintetteknek, Tibornak pedig köszönjük az észrevételt.

  

10 hozzászólás: ““Bíró Marcsa későn futott, neki csak a füle jutott”* – avagy kínos meglepetés Pristinában”

  1. Iceman szerint:

    Nagy energiát beleölhettek, ebbe a föld alatti alagút rendszerbe! Gyakorlatilag nem csak a gépek voltak védve, hanem a teljes kiszolgálási, vezetési rendszert levitték a föld alá! Jól látható hogy még a kerozin és fegyver tárolásra is voltak kialakítva helységek!

    Érdekes, hogy miért lehet az oroszoknak ilyen érdekes ez a hely. Lehet hogy jól ismerték a helyet, mert technikai támogatás nyújtottak az építéséhez, és volt amit el akartak tüntetni, vagy csak szimplán “diszkrét pengeváltás” volt a NATO-val?

    Köszönjük a cikket, izgalmas volt végigolvasni ! 😀

  2. Eaven szerint:

    Persze gőzöm nincs mi volt vagy nem volt ott de hajlok rá, hogy az oroszok részéről ez inkább politikai mint katonai ügy volt. Egyfelől afféle figyelmeztetés a NATO-nak, hogy vannak azért határok amiket nem kéne átlépni és nem az országhatárokra célzok, másrészről nyilván gondoltak a jövőre. Végülis ésszerű feltételezés volt a részükről, hogy a konfliktus idővel véget ér majd és akkor nem árt pár jó pont a szerb-orosz kapcsolatok szempontjából. A barátságokat ugyebár ápolni kell. De nekem is jobban tetszene ha kiderülni tényleg volt ott valami :)

    Jó írás, köszönjük!

  3. Flanker szerint:

    Valóban komoly teljesítmény ez a “földalatti bázis”, egy komplett ezred elfért benne. Sőt, szerintem akár bővíthető is lett volna, hogy valamivel nagyobb gépek is elférjenek benne.

    A magam részéről én úgy gondolom, hogy a reptér elfoglalása az oroszok részéről szimplán egy “törjünk borsot a NATO orra alá” művelet volt, se több, se kevesebb. De ez csak arra az esetre igaz, ha valóban nem volt semmi érdekes a hegyben – márpedig én ezt tartom valószínűbbnek.

  4. Leadfoot szerint:

    Nem lehetséges, hogy valami olyan volt ott, ami bizonyíthatta volna, hogy Oroszország folyamatosan megszegte a dél-szláv háború alatt fennálló embargót?
    Mert az ugye gyakorlatilag köztudott, hogy a tilalom nem zavarta őket abban, hogy fegyvert szállítsanak a szerbeknek.

  5. Flanker szerint:

    Erre vonatkozóan voltak más bizonyítékok is (azt hiszem, hogy anno a román-jugó határon kerültek elő RD-33-as hajtóművek egy sószállítmány(?) alól), egy újabb kilógó “lóláb” szerintem nem hozta volna izgalomba az oroszokat – azt tették volna, amit ilyenkor tenni kell: tagadni, tagadni, tagadni. 😀
    De a felvetés jó.

  6. Tibor szerint:

    Bár nem tartozik szorosan az eseményekhez, de a zeneirodami hűség miatt megjegyzendő: Puskás Gábor volt az, aki későn futott. Bíró Marcsa volt, aki időben érkezett és ebből kifolyólag hangosan étkezett (gy.k.: békacombot ropogtatott).

    • Flanker szerint:

      Köszönjük az észrevételt. Mivel számunkra az zeneirodalmi hűség is igen fontos, ezért a posztot módosítjuk, hogy jelezzük a címben fennálló pontatlanságot.
      Bíró Marcsától és Puskás Gábortól pedig ezúton is elnézést kérünk. :)

  7. gacsat szerint:

    Puskás Géza. Ha már szóba került.

  8. Uncle Joe szerint:

    És ha szerbek vannak ott? Vagy vizigótok? Esetleg kis zöld emberek?

    Simán begurultam volna a tankokkal. Aztán mit csináltak volna, kopogtatnak?