A gyári új MiG-21MF-ek érkezésével ismerkedhetnek ebben a részben Csillag Lászlónak köszönhetően. Áthúztak felettünk és mi csak néztük a csillogó ezüst madarakat. Szorongattuk a létrákat, mintha a barátnőink kezét fognánk a randevún. Nagyon gyorsan leszálltak, mi pedig futottunk a gépekhez. Ennek Köszönhetően elmondhatom, hogy valamelyikben én ültem először…Mire odaértem, már ki is ugrott az orosz hajózó, aki civilben volt. Fekete öltönyt és fehér inget viselt nyakkendővel. Úgy nézett ki, mint egy állami ítéletvégrehajtó (avagy hóhér). Csak mikor oda értem és rám nevetett, akkor esett le a kő a szívemről. Köszönöm - mondta oroszul és a kezembe nyomta a biztosítékokat, majd elsietett a magassági állomás felé.
Csodáltuk az új gépeket, ragyogtak a májusi napsütésben, nagyon jó volt végignézni rajtuk, aztán beindult az élet a piros vonalon. Megkezdődött a gépek műszaki átvétele, berepülése, ami rengeteg munkával és nagy felelősséggel járt. Így aztán egy kicsit háttérbe szorultak a magyarok által annyira kedvelt „kalandozások” is. Pedig mi csak Takácsiig és Vaszarig jártunk, nem úgy, mint őseink annak idején Ausburgig – de ők nem ittak olyan jó soproni ászok sört vagy öt-hat asztali hosszúlépést gyomorsav fejlesztés céljából.
Lehet, hogy a nyereg alatt puhított húshoz jól jött volna nekik egy kis Kövidinka? Komolyra fordítva a szót, olyan tapasztalt műszaki vezetőkkel voltunk „megáldva”, akikre nyugodtan támaszkodhattunk minden téren, úgy szakmai, mint emberi tulajdonságaik miatt! Legyen az a század parancsnokunk , Kiss Bálint őrnagy elvtárs vagy Alkonyi Aladár százados EMO vagy Molnár százados sárkányhajtómű pk., ill. Tóth Sándor hadnagy, a rádiós vagy a fegyveres szakág pk.-ja.
Sajnos a fegyveresek közül a neveket elfelejtettem, de az arcok azok megvannak az emlékezetemben. Sokszor írom le ezt a két szót, hogy „szakmai és emberi tulajdonság”: azért, mert ezek a parancsnokok, elöljárók vagy “csak” beosztott tiszthelyettesek mindig odafigyeltek reánk, akár a szakmai, akár a magánéletbeli dolgokról volt szó! Így aztán igyekeztünk is a „betyárbecsületet” betartani, hogy ne okozzunk nagyobb fejfájást szeretve tisztelt Kiss Bálint őrnagy elvtársunknak.
Nagyon gyorsan ment minden, úgyhogy hamarosan repülésre is mentünk az új gépekkel, amelyeknek az oldalszámai: 9510, 9511, 9512, 9513, 9514, 9515, 9601, 9602, 9603, 9604, 9605, 9606 ()MF és 5081, 5086, 5091 (UM) voltak. A repülési nap egy külön élmény volt, akkora volt a nyüzsgés a zónákban – de mindenki tette a kötelességét. Ha valaki „bajban” volt, a másik mindjárt besegített neki. Nem nézte tétlenül, ha segíteni kellett, legyen az öreg vagy fiatal baka. Sokat lehetett tanulni az öreg sárkányosoktól is, pl: hogyan lehet a „vogyillán” (vontatórúd) aludni: nagyon jól. Egy tapasztalt öreg hal még oldalt fekve is kényelmesen el tudott heverészni rajta. Vagy a szélirányt megválasztva a gép szárnyán várni a hajózót, hogy mikor megláttad, egy csúszással előtte állj meg lejelentkezni.
Mivel ezeken a gépeken már volt fekete doboz (SZARP), így azokat leszállások után mindig cserélni kellett. Ezért én úgy rohangáltam a létrával a gépek között - főleg ha az egyik az elejére érkezett a kettes zónába, a másik meg a végére -, mint Rejtő Jenő (P. Howard) egyik kedvenc szereplője, a „Négyemeletes Trukics” a „ Melani”-nak keresztelt létrájával.
Aztán egy alkalommal bemutattam „műkorcsolyázó” tudásomat is, mivel figyelmetlenséggel párosult kapkodásból kifolyólag lecsúsztam a svancról (függőleges vezérsík): itt van a fekete doboz, ami valójában narancssárga volt. A létra második fokáig megcsináltam a „tripla lutzot”, a betonig meg a „dupla leszúrt rittbergert”. Hatalmas ovációval fogadták a bemutatómat és élénk vitával, hogy ez a mutatvány 9,5 vagy 9,8-at érne-e az Európa Bajnokságon. Abban azonban megegyeztek, hogy az akkori magyar bajnok, Vajda Laci is csettintett volna a nyelvével, ha látta volna a „kűrömet”.
Mindenesetre az éppen arra bóklászó eü. katona megjegyezte, hogy piszkos mázlim volt, mert könnyen összeszedhettem volna pár hét „eü. szabit” – ez a srác 35 év után bejön az irodámba, meglátja a monitoromon a MiG-21-est és megismerjük egymást! Kicsi a világ! Aztán ott volt a „pitotcső” az igencsak forró végével. Nem volt ajánlatos megfogni, mert úgy odaragadtál, mint a népmesében a répához – olyan forró volt a leszállás után. Ilyen „harapós és rúgós” volt a 21-es: ha nem figyeltél, könnyen „fenékbe rúgott”, mint egy szilaj csikó – ”elöl harapott, hátul rúgott”. Meg kellett simogatni a hasa alját, azt ”szerette” nagyon.
Mivel esős idők jöttek, a reptéren megjelentek az ízletes csiperkegombák, így étrendkiegészítés céljából szedtünk vagy 5-6 kg-ot és a két törteli srác, „jó komám” és „Manó”, azaz Molnár Laci és Motollai Laci birka türelemmel megtisztította ezt a komoly mennyiséget. Aztán irány a fazék: az olajkályhán elkészítve fantasztikusan finomra sikeredett. Mivel ezen nemes, magyaros ételt szárazon nem lehet megenni és a talpam is viszketett egy „táncra”, kiszaladtam Gyurival a bakterházhoz egy kis borért, de mivel az útra is kellett „üzemanyag”, benyomtunk fejenként vagy egy litert. Azért még pont időben visszaértünk, ha egy kicsit zsibbadtak is lettünk, de a többiek is időben megkapták a fejadagjukat. Aztán éjjel jöttek a szülési fájdalmak, nem tudtam, hogy mit csináljak: ha szólok az ügyeletesnek, akkor azért „dorgálnak” meg, ha nem, reggelre esetleg feldobom a talpam. A másodikat választottam, pedig akkor még nem volt tábori lelkész, hogy feladja az utolsó kenetet, de mégis megértem a reggelt. Jött az ügyeletes tiszt, hogy ki volt rosszul az éjjel, mert a vacsorához adott kolbász romlott volt, emiatt aztán sokan „begörcsöltek”.
Megúsztam és megérte, mert nagyon finom volt, jó szakácsok voltak a törteli gyerekek. Egyébként tilos volt a reptéren gombászni és egyéb „gyűjtögető” tevékenységet folytatni, éppen az ilyen malőrök elkerülése végett. De ez is megérte, talán azóta sem ettem olyan finom gombapörköltet. Egy szép csendes hajnali reggelen, mikor a katona a kedveséről vagy egyéb más hölgyekről álmodik, akkor megszólal a sziréna: „pucolás” a piros vonalra. EZREDRIADÓ! Nekem az akkutöltőhöz kellet ilyenkor rohanni a gépek akkumulátoraiért. Ilyenkor már várt az APA-kocsis srác, gyorsan feldobtuk az aksikat és irány a piros vonal. Ezekbe a gépekbe már könnyű volt berakni őket, mert csak be kellett csúsztatni, nem úgy, mint az régieknél, ahol külön kellett csatlakoztatni a fűtés- és egyéb kábeleket. Na, itt mutatkozott meg a bajtársiasság, mert a sárkányos srác, ha kellett, berakta az aksit, én meg, ha kellett, segítettem neki “lehúzni a bugyit a leányzóról”. Ez így működött, úgyhogy mire megérkezett a busz a tisztekkel és a tiszthelyettesekkel, addigra készen is voltunk az alapvető feladatainkkal.

Az APA felépítménye nyitott állapotban egy Lada társaságában. (A kép egy orosz netes aukciós oldalról származik
)
Augusztusban aztán – mivel mindannyian sportoltunk valamit – jött a “hadosztály úszóbajnokság”. Jelentkeztem én is és Magyar őrnagy elvtárs vezetésével (ő volt az ezred testnevelő tisztje) irány Petőháza és a strand, ahol a versenyeket lebonyolították. Én mellúszásban indultam és nem lettem utolsó, de nagyon elfáradtam, mivel a taktikai megbeszélést előző este a helyi kiskocsmában tartottuk meg. A száz méter végén odaszólt Magyar őrnagy elvtárs, hogy “Azt a két delfint húzzátok ki a vízből!”. Büszkén állíthatom, hogy nem égtünk le, mert volt egy srác (a nevére nem emlékszem már), aki profi úszó volt és amelyik számban elindult, azt utcahosszal meg is nyerte. Volt, hogy visszaszólt: „A rajtkő alatt van a kulcs, az utolsó zárja be a strandot!”.
Ilyen szépen telt el a nyár és én – hála a petőházai kirándulásnak – nem csak félig barnultam le, mint Lala barátom. Azért néha a vidámság mellé becsúszott egy-egy komoly, szokásos konyha szolgálat is… Elő volt írva, hogy estére mit kell felvinni kondíciójavítás céljából (kenyeret, hagymát, paprikát, stb.). Egyébként az ezrednek is volt „Fehér Háza” a konyhai hulladékok tárolására (szép fehérre volt meszelve). Akinek azt ki kellet takarítania, az megérdemelte a dupla adag kaját – már ha megtudta enni utána.
Ősz felé egyszer csak átalakították a földszintet, majd mintha „apáinkat” költöztették volna be. Mint később kiderült, azok is voltak. Olyan emberek, akik valahogy eddig megúszták a „katonásdit” és most rájuk talált valamilyen bizottság, hogy mégis csak ismerjék meg egy kicsit a katonaélet „szépségeit”. Nem nagyon örültek neki. Furcsán néztek ki hordóhassal és karikalábbal menetelés közben, a kapott ruhájuk után pedig úgy festettek, mintha a Tanácsköztársaság idejéből csöppentek volna ide. Az egyik faternak a fia volt a kiképzője és hiába kérte, hogy ne „baszogassa” őt, mert otthon nem fog enni kapni. Úgyhogy a dolog addig fajult, hogy egyszer csak eltűnt az apa és a fia az épület melletti bokorban és csak halk nyögés és jajgatás hallatszott ki: az öreg visszahozta a testi fenyítést a Néphadseregbe, hogy legyen teljes a kiképzés menete. A srác pedig igencsak viseltesen jött elő a bokorból… Nem úgy az öregje, aki igencsak „elégedett” volt, úgyhogy még vissza is szólt, hogy „Akkor sem fogsz kaját kapni otthon!”. Szóval virágos hangulatban teltek a napok a 40-es épületben és a környékén.
Mivel az EMO-s katonát lehetett a legjobban „nélkülözni”, ezért én elég sűrűn adtam „nyűgöző” szolgálatot, ezért annyira összenőttem a gépfegyveremmel, hogy a végén „megkértem a kezét” – de “ő” nemet mondott, így maradt a „jegyben járás”. Mellék állásban a „nyűgözés” komoly feladatának ellátása közben gondoskodtam a század kávé, üdítő és cigaretta szükségletéről is. Én vezettem a század kantint, így a század felfrissüléséről is gondoskodtam. Reggel korábban keltem és mire lejöttek a „dolgozók”, már kávéillatban úszott a piros vonal: aki becsukott szemmel jött le, az is hazatalált az illatok után.
Egyébként a „nyűgözés” igencsak komoly feladat volt, azaz a gépek repülés utáni leplombálása vagy kitakaráskor a leellenőrzése. Akkor lett nyűgös a nyűgözés, amikor váltott repülési nap volt: ilyenkor nem volt váltás és 24 órát is el lehetett kempingezni a piros vonalon. De erre is megvolt a recept, hogy hogyan lehetett kibírni egy röpke padon alvással vagy egyéb trükkökkel – és ehhez nem kellettek a különböző távol-keleti jóga vagy egyéb “túlélő” módszerek. Tökéletesen megvoltak az évtizedek óta kialakult módszerek, amik öreg bakáról a fiatal bakára szálltak szájhagyomány vagy csak egyszerű gyűjtés útján.
Egyszer felküldtek Pestre a Petőfi laktanyába vagy 20 db hibás adó-vevő készülékkel, volt vagy 30 kg egy darab. (Mennyi mobil jönne ki belőle?) De legalább lett egy hosszú hétvégém, amit ki is használtam. Utána úgy néztem ki, mint egy „üzekedő” kandúr, minden porcikám fájt. Na, ezért kaptam a „nyegle” becenevet. Később áthelyezték maradék UTI-t Kecskemétre, én meg vonattal vittem a tartalék oxigénpalackokat, mert nem volt „tetőcsomagtartó” a 21-esen. Két napot utaztam oda-vissza és megint lett egy hétvégém az „üzekedésre”.
Aztán ősszel a Kilián minősítő versenyek: irány Vaszar teljes menetfelszerelésben (valahogy kerékpárral, tréningruhában jobban élveztem), de ezeket is elvégeztük és csak előrébb léptünk a „ranglétrán”. Visszafelé volt, aki a vonatot választotta, de aztán nagyon ráfaragott, mert újra teljesítenie kellett a távot – és még fenékbe is rúgták. Aztán ősszel a leszerelésnél a vonat ott ment el a reptér végénél és a „hagyomány” szerint a leszerelők a vonat ablakból borosüvegeket dobtak ki az tovább maradottaknak. Sok üveg összejött, lehetett inni örömünkben és bánatunkban egyaránt. Örömünkben azért, mert nem feledkeztek meg rólunk, bánatunkban meg azért, mert a dobásnál egy-két üveg eltörött, ami pótolhatatlan veszteség volt.
Lassan – vagy talán gyorsan – elmúlt az év (1974.) és a második karácsonyt és szilvesztert töltöttük a reptéren. Én századügyeletesként, mert Kiss Bálint őrnagy elvtárs azt mondta: „Nyegle, te leszel az ügyletes, benned megbízom!” – és mosolygott közben. Lehet, hogy így akart távol tartani a kalandozásoktól és „üzekedésektől”, pedig a kerékpáron már a ”téli gumi” volt felszerelve. Kecskére a káposztát – gondoltam én, de azért nem volt semmi hiba. A betyárbecsület az kötelez, így aztán felhúztam az piros ügyeletesi karszalagot és jöhettek az ünnepek.
Következik: Díszszemle és egyéb hadgyakorlatok
Na végre! Nyegle, már azt hittem, hogy elvesztél.
Többször is elolvastam, több mint élethű!
A szarp kazettákról eddig kevés szó esett, itt most olvashattunk róluk. Fekete doboznak hívták, mégpedig azért, mert ha baleset történt, ebben az ütés, tűz- és vízálló dobozkában rögzítve voltak az esemény előtti fontos adatok, amelyeket aztán utólag elemezni lehetett. Ezek a dobozkák a 96-osokon a svanc bal oldalán voltak egy borító lemez mögött elhelyezve, ez volt az a hely, ahol a sajnálatos események során a legjobban védve voltak a sérüléstől. És a nevüktől eltérően sárga színűek voltak.
Volt egy újoncunk, Boczheim Istvánnak hívták. Alacsony, kedves kis srác volt.
Az első repülésén odament hozzá a századparancsnokunk Balázs őrnagy, és megkérdezte tőle:
- Mit csinál itt Boczheim elvtárs?
- Jelentem, hordom ezeket a sárga szarokat a toronyba.
- Ki mondta azt magának, hogy ezek szarok?
- jelentem, az a százados elvtárs, és rámutatott.
Lett nagy kacagás, azzal bízták meg a kissrácot, hogy a kiszerelt kazettákat vigye az irányító toronyba, de a nevét nem jegyezte meg pontosan, azaz a “p” betű lemaradt.
Nyegle, ne légy nyegle, hol a következő rész?
Jó volt beleképzelni magam abba a világba.
(megjegyzés: szerintem nem csak nekem áll fel a hejesirási híbáktol a szőr. Ha gondoljátok, nyugodtan küldjétek át közlés előtt kis javításra…)
Parancs! Feladat teljesítve. (A késői órára tekintettel garanciát nem vállalok érte.)
Nyegle honvéd meg legközelebb békaügetésben kerüli meg a piros vonalat, ha még egyszer ilyen visszajelzést kapunk…
no azért nem dorgálás volt, csak kis segítség
más: remélem valaki ottjártában fotóz majd kecskeméten!
Sziasztok!
A kecskeméti fotózás előre borítékolható, már a reggeli kapunyitáskor ott leszünk. Várhatóan egy bővebb beszámoló fog majd felkerülni az oldalra, hasonló formában mint a SAAB 2000.