A gyári új MiG-21MF-ek érkezésével ismerkedhetnek ebben a részben Csillag Lászlónak köszönhetően. Áthúztak felettünk és mi csak néztük a csillogó ezüst madarakat. Szorongattuk a létrákat, mintha  a barátnőink kezét fognánk a randevún. Nagyon gyorsan leszálltak, mi pedig  futottunk a gépekhez.  Ennek Köszönhetően elmondhatom, hogy valamelyikben én ültem először…Mire odaértem, már ki is ugrott az orosz hajózó, aki civilben volt. Fekete öltönyt és fehér inget viselt nyakkendővel. Úgy  nézett ki, mint egy állami  ítéletvégrehajtó (avagy hóhér). Csak mikor oda értem és  rám nevetett, akkor esett le a kő a szívemről. Köszönöm -  mondta oroszul és a kezembe nyomta a biztosítékokat, majd  elsietett a magassági állomás felé.

Csodáltuk az új  gépeket, ragyogtak a májusi napsütésben, nagyon jó volt végignézni rajtuk, aztán beindult az élet a piros vonalon. Megkezdődött a gépek műszaki  átvétele, berepülése, ami rengeteg munkával és nagy felelősséggel járt. Így aztán egy kicsit háttérbe szorultak a magyarok által annyira kedvelt „kalandozások” is. Pedig mi csak Takácsiig és Vaszarig jártunk, nem úgy, mint őseink annak idején  Ausburgig – de ők nem ittak olyan jó soproni ászok sört vagy öt-hat asztali hosszúlépést gyomorsav fejlesztés céljából.

a repülőtér környezete térképen

Lehet, hogy a nyereg alatt puhított húshoz jól jött  volna nekik egy kis Kövidinka? Komolyra fordítva a szót, olyan tapasztalt műszaki vezetőkkel voltunk „megáldva”, akikre nyugodtan támaszkodhattunk  minden téren, úgy szakmai, mint emberi tulajdonságaik miatt! Legyen az a század parancsnokunk , Kiss Bálint őrnagy elvtárs vagy Alkonyi Aladár százados  EMO vagy Molnár százados  sárkányhajtómű pk., ill. Tóth Sándor hadnagy, a rádiós vagy a fegyveres szakág pk.-ja.

Sajnos a fegyveresek közül a neveket elfelejtettem, de az arcok azok megvannak az emlékezetemben. Sokszor írom le ezt a két szót, hogy „szakmai és emberi tulajdonság”: azért, mert  ezek a parancsnokok, elöljárók vagy “csak” beosztott tiszthelyettesek mindig odafigyeltek reánk, akár a szakmai, akár a magánéletbeli dolgokról volt szó!  Így  aztán   igyekeztünk is a „betyárbecsületet” betartani, hogy ne okozzunk nagyobb fejfájást szeretve tisztelt Kiss Bálint őrnagy elvtársunknak.

Nagyon gyorsan ment minden, úgyhogy hamarosan repülésre is mentünk az új gépekkel, amelyeknek az oldalszámai: 9510, 9511, 9512, 9513, 9514, 9515, 9601, 9602, 9603, 9604, 9605, 9606 ()MF és 5081, 5086, 5091 (UM) voltak. A repülési nap egy külön élmény volt, akkora volt a nyüzsgés a zónákban – de mindenki tette a kötelességét. Ha valaki „bajban” volt, a másik mindjárt besegített neki. Nem nézte tétlenül, ha segíteni kellett,  legyen az öreg vagy fiatal baka. Sokat lehetett tanulni az öreg sárkányosoktól is, pl: hogyan lehet a „vogyillán” (vontatórúd) aludni: nagyon jól. Egy tapasztalt öreg hal még oldalt fekve is kényelmesen el tudott heverészni rajta. Vagy a szélirányt megválasztva a gép szárnyán várni a  hajózót, hogy mikor megláttad, egy  csúszással előtte állj meg lejelentkezni.

Mig-21 MF gépek sorban, történetünk idején még a gépeknek nem volt terep tarka festése. Fotó: Monox

Mivel ezeken a gépeken már volt fekete doboz (SZARP), így azokat leszállások után mindig cserélni kellett. Ezért én úgy rohangáltam a létrával  a gépek között - főleg ha az egyik az elejére érkezett a kettes zónába, a másik meg a végére -, mint Rejtő Jenő (P. Howard) egyik kedvenc szereplője,  a „Négyemeletes Trukics”  a „ Melani”-nak keresztelt létrájával.

Aztán egy alkalommal bemutattam  „műkorcsolyázó” tudásomat is, mivel figyelmetlenséggel párosult kapkodásból kifolyólag lecsúsztam a svancról (függőleges vezérsík): itt van a fekete doboz, ami valójában narancssárga volt. A létra  második fokáig megcsináltam a „tripla lutzot”, a betonig meg a „dupla leszúrt rittbergert”. Hatalmas ovációval fogadták a bemutatómat és élénk vitával, hogy ez a mutatvány  9,5 vagy 9,8-at  érne-e az Európa Bajnokságon. Abban azonban megegyeztek, hogy az akkori magyar bajnok, Vajda Laci is csettintett volna a nyelvével, ha  látta volna a „kűrömet”.

Mig-21 bisz harcra készen, már a 90-es években

Mindenesetre az éppen  arra bóklászó eü. katona megjegyezte, hogy piszkos mázlim volt, mert könnyen összeszedhettem volna pár hét „eü. szabit” – ez a srác 35 év után bejön az irodámba, meglátja a monitoromon a MiG-21-est és megismerjük egymást! Kicsi a világ! Aztán ott volt a „pitotcső” az igencsak forró végével. Nem volt ajánlatos megfogni,  mert úgy odaragadtál, mint a népmesében a répához – olyan forró volt a leszállás után. Ilyen „harapós és rúgós” volt a 21-es: ha nem figyeltél, könnyen „fenékbe rúgott”, mint egy szilaj csikó – ”elöl harapott, hátul rúgott”. Meg kellett simogatni a hasa alját, azt ”szerette” nagyon.

Mivel esős idők jöttek, a reptéren megjelentek az ízletes csiperkegombák, így étrendkiegészítés céljából szedtünk vagy 5-6 kg-ot és a két törteli srác, „jó komám” és „Manó”, azaz Molnár Laci és Motollai Laci birka türelemmel megtisztította ezt a komoly mennyiséget. Aztán irány a fazék: az olajkályhán elkészítve fantasztikusan finomra  sikeredett. Mivel ezen nemes, magyaros ételt szárazon nem lehet megenni és a talpam is viszketett egy „táncra”, kiszaladtam Gyurival a bakterházhoz egy kis borért, de mivel az útra is kellett „üzemanyag”, benyomtunk fejenként vagy egy litert. Azért még pont időben visszaértünk, ha egy kicsit zsibbadtak is lettünk, de a többiek is  időben megkapták a fejadagjukat. Aztán éjjel jöttek a szülési fájdalmak, nem tudtam, hogy mit csináljak: ha szólok az ügyeletesnek, akkor azért „dorgálnak” meg, ha nem, reggelre esetleg feldobom a talpam. A másodikat választottam, pedig akkor még nem volt tábori lelkész, hogy feladja az utolsó kenetet, de mégis megértem a reggelt. Jött az  ügyeletes tiszt, hogy ki volt rosszul az éjjel, mert a vacsorához adott kolbász romlott volt, emiatt aztán sokan „begörcsöltek”.

Az a bizonyos APA kocsi (АПА-5Д)

Megúsztam és megérte, mert nagyon finom volt, jó szakácsok voltak a törteli gyerekek. Egyébként tilos volt a reptéren gombászni és egyéb „gyűjtögető” tevékenységet folytatni, éppen az ilyen malőrök elkerülése végett. De ez is megérte, talán azóta sem ettem olyan finom gombapörköltet. Egy szép csendes hajnali reggelen, mikor a katona a  kedveséről vagy egyéb más hölgyekről álmodik, akkor megszólal a sziréna: „pucolás” a piros vonalra. EZREDRIADÓ! Nekem az akkutöltőhöz kellet ilyenkor rohanni a gépek akkumulátoraiért. Ilyenkor már várt az APA-kocsis  srác, gyorsan feldobtuk az aksikat és irány a piros vonal. Ezekbe a gépekbe már könnyű volt berakni őket, mert csak be kellett csúsztatni, nem úgy, mint az régieknél, ahol külön kellett csatlakoztatni a fűtés- és egyéb kábeleket. Na, itt mutatkozott meg a bajtársiasság, mert a sárkányos srác, ha kellett, berakta az aksit, én meg, ha kellett, segítettem neki “lehúzni a bugyit a leányzóról”. Ez így működött, úgyhogy mire megérkezett a busz a tisztekkel és a tiszthelyettesekkel, addigra készen is voltunk az alapvető feladatainkkal.

Az APA felépítménye nyitott állapotban egy Lada társaságában. (A kép egy orosz netes aukciós oldalról származik )

Augusztusban aztán – mivel mindannyian sportoltunk valamit – jött a “hadosztály úszóbajnokság”. Jelentkeztem én is és Magyar őrnagy elvtárs vezetésével (ő volt az ezred testnevelő tisztje) irány Petőháza  és a strand,  ahol a versenyeket lebonyolították. Én  mellúszásban indultam és nem lettem utolsó, de nagyon elfáradtam, mivel a taktikai megbeszélést előző este a helyi kiskocsmában tartottuk meg. A száz méter végén odaszólt  Magyar őrnagy elvtárs, hogy “Azt a két delfint húzzátok ki a vízből!”. Büszkén állíthatom, hogy nem égtünk le, mert volt egy srác (a nevére nem emlékszem már), aki profi úszó volt és amelyik számban elindult, azt utcahosszal meg is nyerte. Volt, hogy visszaszólt: „A rajtkő alatt van a kulcs, az utolsó zárja be a strandot!”.

Ilyen szépen telt el a nyár és én – hála a petőházai kirándulásnak – nem csak félig barnultam le, mint Lala barátom. Azért néha  a vidámság mellé becsúszott egy-egy komoly, szokásos konyha szolgálat is… Elő volt  írva, hogy estére mit kell felvinni kondíciójavítás céljából (kenyeret, hagymát, paprikát, stb.). Egyébként az ezrednek is volt „Fehér Háza” a konyhai hulladékok tárolására (szép fehérre volt meszelve). Akinek azt ki kellet takarítania, az megérdemelte a dupla adag kaját – már ha megtudta enni utána.

Ősz felé egyszer csak átalakították a földszintet, majd  mintha „apáinkat” költöztették volna be. Mint később kiderült, azok is voltak. Olyan emberek, akik valahogy eddig megúszták a „katonásdit” és most rájuk talált valamilyen bizottság, hogy mégis csak ismerjék meg egy kicsit a katonaélet „szépségeit”. Nem nagyon örültek neki. Furcsán néztek ki hordóhassal és karikalábbal menetelés közben, a kapott ruhájuk után pedig úgy festettek, mintha a Tanácsköztársaság idejéből csöppentek volna ide. Az egyik faternak a fia volt a kiképzője és hiába kérte, hogy ne „baszogassa” őt, mert otthon nem fog enni kapni. Úgyhogy a dolog addig fajult, hogy egyszer csak eltűnt  az apa és a fia  az épület melletti bokorban és csak  halk nyögés és jajgatás  hallatszott ki: az  öreg visszahozta a testi fenyítést a  Néphadseregbe, hogy legyen teljes a kiképzés menete. A srác pedig igencsak viseltesen jött elő a bokorból… Nem  úgy az öregje, aki igencsak „elégedett” volt, úgyhogy még vissza is szólt, hogy „Akkor sem fogsz kaját kapni otthon!”. Szóval virágos hangulatban teltek a napok a 40-es épületben és a környékén.

Mivel az EMO-s katonát lehetett  a legjobban „nélkülözni”, ezért én elég sűrűn adtam „nyűgöző” szolgálatot, ezért annyira  összenőttem a gépfegyveremmel, hogy a végén „megkértem a kezét” – de “ő” nemet mondott, így maradt a „jegyben járás”. Mellék állásban a „nyűgözés” komoly feladatának  ellátása közben gondoskodtam a század kávé, üdítő és cigaretta szükségletéről is. Én vezettem  a század kantint, így a század felfrissüléséről is gondoskodtam. Reggel korábban keltem és mire lejöttek a „dolgozók”, már kávéillatban úszott a piros vonal:  aki becsukott szemmel jött le, az is hazatalált az illatok után.

AMD gépkarabély - "Nyegle jegyese"

Egyébként a „nyűgözés” igencsak komoly feladat volt, azaz a gépek  repülés utáni leplombálása  vagy kitakaráskor a leellenőrzése. Akkor  lett nyűgös a nyűgözés, amikor váltott repülési nap volt: ilyenkor nem volt váltás és 24 órát is el lehetett kempingezni a piros vonalon. De erre is megvolt a recept, hogy hogyan lehetett kibírni egy röpke padon alvással vagy egyéb trükkökkel – és ehhez nem kellettek a különböző távol-keleti jóga vagy egyéb “túlélő” módszerek. Tökéletesen megvoltak az évtizedek óta kialakult módszerek, amik  öreg bakáról a fiatal bakára szálltak szájhagyomány vagy csak egyszerű  gyűjtés útján.

Egyszer felküldtek Pestre a Petőfi laktanyába vagy 20 db hibás adó-vevő készülékkel, volt vagy 30 kg egy darab. (Mennyi mobil  jönne ki belőle?) De legalább lett egy hosszú hétvégém, amit ki is használtam. Utána úgy néztem ki, mint egy „üzekedő” kandúr, minden porcikám fájt. Na, ezért kaptam a „nyegle” becenevet. Később áthelyezték  maradék UTI-t Kecskemétre, én meg vonattal vittem a tartalék oxigénpalackokat, mert nem volt „tetőcsomagtartó” a 21-esen. Két napot utaztam oda-vissza és megint lett egy hétvégém az „üzekedésre”.

A 21-es rádió panelje a kép job szélén látható (fotó: Les Amis 5 Escadre)

Aztán ősszel a Kilián  minősítő versenyek: irány Vaszar teljes menetfelszerelésben (valahogy kerékpárral, tréningruhában jobban élveztem), de ezeket is elvégeztük és csak előrébb léptünk a „ranglétrán”. Visszafelé volt, aki a vonatot választotta, de aztán nagyon ráfaragott, mert újra teljesítenie kellett a távot – és még fenékbe is rúgták. Aztán ősszel a leszerelésnél a vonat ott ment el a reptér végénél és a „hagyomány”  szerint a leszerelők a vonat ablakból borosüvegeket dobtak ki az tovább maradottaknak. Sok üveg összejött, lehetett inni örömünkben és bánatunkban egyaránt. Örömünkben azért, mert nem feledkeztek meg rólunk, bánatunkban meg azért, mert a dobásnál egy-két üveg eltörött, ami pótolhatatlan veszteség volt.

Lassan – vagy talán gyorsan – elmúlt az év (1974.) és  a második karácsonyt és szilvesztert töltöttük a reptéren. Én századügyeletesként, mert Kiss Bálint őrnagy elvtárs azt mondta: „Nyegle, te leszel az ügyletes, benned megbízom!” – és mosolygott közben. Lehet, hogy így akart távol tartani a kalandozásoktól és „üzekedésektől”, pedig a kerékpáron már a ”téli gumi” volt felszerelve. Kecskére a káposztát – gondoltam én, de azért nem volt semmi hiba. A betyárbecsület az kötelez, így aztán felhúztam az piros ügyeletesi karszalagot és jöhettek az ünnepek.

Következik: Díszszemle és egyéb hadgyakorlatok