Kerozingőzös Portál

Egy közösség a repülés szerelmeseinek. Hírek, információk a polgári és katonai repülés világából, naponta!

Csillag László barátunk ezúttal kis kitérőt tesz a pápai repülőtérről Kecskemétre az 1975. évi díszszemle felkészülésének helyszínére. Megismerhetjük, hogyan viszonyult akkoriban a hajózó állomány a sorállományú katonákhoz. A sikeres végrehajtás után újra visszatérünk Pápához, ahol megkezdődik a felkészülés a Sztrelba-75. elnevezésű  Varsói Szerződés szintű hadgyakorlatra.

Na, szóval elérkezett 1974 karácsonya és én, mint jó pásztor, századügyeletesként vigyáztam a “nyájra” becsülettel. Azért hozzánk is eljött a Jézuska, ki ezt kapott ki azt, ki meg semmit. Na de azért két “tökös és bakancsos” angyalka csak betévedt a körletünkbe Karácsonyi Peti és Polyák Gyuri személyében, akik beszerezték a szükséges ünnepi menüt (volt  bor, sör  és pálinka). Virágos hangulatban “repültek” be a szobába totál vizesen, mivel az épület melletti kis patakban sikerült egy kis malőr végén élményfürdőt venniük. Peti barátom bajtársiasságból és hősiességből jelesre vizsgázva az utolsó leheletéig védte a konyakos üveget, amíg a Gyurinak sikerült kihúznia őt partra, ami nagy feladat volt, mivel a Petin teljes téli ruházat volt és nyomott vagy 80 kilogrammot, plusz a beszerzett alkoholmennyiség súlya, de hősiesen megoldotta ezt a feladatot, hiszen “közérdekről” volt szó. Egy üveg sör csak eltűnt, napokkal később igencsak lehűtve megtaláltunk. Szólt a zene (Suzy Quatro énekelt), mire Peti is megjegyezte hogy Ő is ” Kvattró” lett és át akarta ölelni a tűzforró vaskályhát. Sikerült lebeszélni cselekedetéről és lecibáltuk róluk a vizes ruhadarabokat, megjegyezvén, hogy “megtisztultunk” és jöhetett az eszem-iszom dínomdánom, szolidan családias hangulatban. Ez kitartott szilveszterig, majd jöhetett az 1975-ös év a nagy kihívásokkal és feladatokkal.

Mig-21 bisz harcra készen, már a 90-es években

Elérkezett a várva várt készültségi szolgálat is az újévben. Komoly feladat, semmi hülyeség! Ez egyfajta “megtiszteltetés” volt számomra. Különös érzés volt a felfegyverzett gépeket egymás mellett látni másod- és harmadfokban készen állva, hogy bármikor a levegőbe emelkedjen hazánk légterének védelmében.

Precízen kidolgozott terv szerint végeztük a feladatainkat a négy “keszi” parancsnok vezetésével, várva a riasztást és akkor élesre fordult a dolog. A parancsnokok: Mikó, Danajka és Farkas őrnagy (Durci bácsi), valamint Borsos százados volt. Ők tették nekünk “változatossá” az egyhetes szolgálatot. Ki így, ki úgy, az elvégzett előkészítés után kis pihenés, vagy esetleg aktív kikapcsolódás céljából egy kis gyomlálás, vagy betonsöprés beiktatásával. Egy biztos, ha megszólalt a HÁP-telefon, mindenki, mint a nikkelbolha ugrott a helyére. Ez annyira beidegződött, hogy ha éjjel szólalt meg HÁP-telefon, az első csengetés végére már bakancsban voltunk és aztán jöhetett az ” első fok a hármason, sisakban vagy anélkül”. Egyszer hajnali fél négykor volt a riasztás és elemelés. Kiálltunk a „nagybeton” végére és csodálatos érzés volt ahogy “alszik ország, mi meg vigyázzuk az álmát”. Soha nem felejtem el azt a hajnali égboltot, csodálatos volt.

Egy volt pápai MF Kecskeméten éppen készültségi szolgálatban - A kép valamikor a 90-es években készült. Fotó: Monox

Egy éjjel “bobiztam” (őrség) a “keszi” bejáratánál, mikor látom, hogy jön kettő lámpa egymás mellett.

Gondoltam, hogy nem kerékpárosok – mint Kiderült, Bakó Ferenc alezredeselvtárs jött szemlére. Megnyomtam a riasztó csengőjét és elé álltam a Zsigulinak. Jobbról le akartam jelentkezni, de kiderült hogy ő vezeti a kocsit. Mikor elindult, ráfeküdtem a gépházra és megkapaszkodtam az ablaktörlőben. Gondoltam csak akkor jövök le, ha bekapcsolja az ablaktörlőt. Ragaszkodó típus vagyok, nem engedtem a “huszonegyből”, ezért megdicsért és a szolgálat leteltével három nap jutalom szabadságot  kaptam és a készültség váltásakor a Himnusz dallamára felhúzhattam a nemzeti zászlót is.

Bakó Ferenc alezredes elvtárssal szolgálatom alatt többször is összehozott a jó sorsom és a szolgálati viszonyom, ezért mindig TISZTELETTEL ÉS SZERETETTEL gondolok rá, mert mindig olyan volt velem szemben, mint jó atya a gyerekével.

Volt a tekintetében valami szigorúan barátságos és különös. Szerintem remek ember volt. Aztán a másik oldal. Egyszer valami főben járó bűnt követhettem el Farkas őrnagy elvtárs szerint (bár már nem tudom hogy mit), a vége az lett hogy “na kiskomám, majd Győrben az Ügyészségen, ott panaszkodhat”. Ügyészség nem lett belőle, de lett vízsöprés a zászlótartó rúd előtt, szakadó esőben, mert ott mindig megállt a víz, ha esett az eső. Meddő egy munka volt. A Lala biztos emlékszik rá, ott volt a virágos kertje a Durci bácsinak.

Még történtek “események” kint, de ez már legyen “titkosítva” a hátralévő évtizedekre, úgysem hinnék el, hogy megtörténhetett. A hajózók is nagyon rendesek voltak, pl. mindig nekünk adták a számukra biztosított Jaffa szörpjüket és Pilótakeksz adagjukat. Volt, aki azért szeretett Készültségbe járni, mert jót tudott pecázni a mögöttünk lévő tóban. Aztán ha “első fok” lett akkor a kezembe nyomta a botot: fogd, mindjárt jövök. Mintha csak a közértbe ugrott volna le. Ezeknek a srácoknak a kisujjukban volt a szakma és ezt jó volt látni és érezni.

Aztán jött a februári leszerelés és a soron következők akasztották a malomkövet a nyakukba, hogy azon izguljanak, nehogy elfelejtsék időben levágni a soron következő egy centit. Mondtuk is  nekik hogy lehúzza a nyakatokat a “malomkő”, görbe lesz a hátatok stb.. Aztán lett egy nagy leszerelő buli és hajnalban irány Kecskemét, az 1975-ös Díszszemlére való felkészülés.

(egy későbbi díszszemle képei/bocsánat de jobb zenei aláfestést nem találtam)


Ez számomra az egyik LEGNAGYOBB FELADAT ÉS MEGTISZTELTETÉS volt, hogy részt vehettem rajta és ezt teljességgel komolyan vettem, Pápán hagyva a hülyeséget és szertelenséget, ami ebbe a feladatba semmilyen szempontból nem fért bele.

Még az esti buli nyoma bennem volt induláskor. Juhász főtörzs atyaian megjegyezte, hogy: nézd a “Nyegle” még zsibbadt; erre Kiss Bálint Őrnagy századparancsnokunk hozzáfűzte, hogy: Kecskemétig kirázza belőlük a busz.

Így is lett, mivel konvojban utaztunk lassan, volt időnk regenerálódni a hosszú út alatt úgy, hogy Kecskemétre egy “kipihent” csapat érkezett tele energiával, ambícióval és égő bendővel. A konvojból kiközösítettük a levegős kocsit, mivel balesetveszélyes volt, így kétszáz méterrel előttünk haladt. A sofőrje egy nagyon vékony srác volt és mindig éhes. Lehet hogy “gilisztája” volt? Ezért kapta a “Beles” becenevet. Ami emészthető volt azt megette. Csodálkoztam is, hogy a kormánya még megvolt a kocsiban és nem lett átalakítva botkormányra. Egy sáskahad elbújhatott mellette, de azért arany gyerek volt, csak kaja ne legyen a közelében. A kaja is első osztályú volt, lett Téli szalámi, Mackó sajt meg miegymás. “Keveset eszünk de jól élünk” – idéztem egy velünk utazó poétát.

Én tökéletesen felszerelve hoztam a tábori kantint is magammal, hogy minél otthonosabbá tegyem a körletet, amíg távol vagyunk a megszokott fészkünktől. Érkezésünk után a plusz feladatom volt a tiszti szálló kialakítása és lakhatóvá tétele, ami igencsak nehéz feladat volt egy olyan épületben, amit évek óta nem használtak. Azt sem  tudtam, mit csináljak, olyan kupleráj volt benne, 3 cm-es porréteggel mindenhol.

Volt velem egy srác – Heiszer Feri, egy évvel vonult utánam. Örök optimista volt, mint a Wagner úr a Piszkos Fred a kapitányban. Én ideges voltam, ő meg csak “majd lesz valahogy” jelszóval nagyokat vigyorgott. Lett is! Jött a Bakó alezredes elvtárs, jelentettem a tényeket,”ketten nem vagyunk tündérek “. Visszament a reptérre, mivel még telefon sem volt és csoda történt. Egy félóra múlva vagy ötven újonc jött, műszakiak és telefonszerelők. Minden szobára jutott kettő srác, lett nagytakarítás, ragyogtak a szobák, friss ágyneműk, minden. Úgy éreztem magam, mintha a “Budapesti Takarító Vállalat” vezérigazgatója lettem volna. Lett a szobákban szőnyeg, a folyosón meg futószőnyeg és miegymás. Estére tökéletes munkát végeztek srácok.

Lett telefon is, olyan otthonos lett minden, mint egy Hotelban, csak a szobalányok hiányoztak, úgyhogy jöhetett a felkészülés a Díszszemlére. Estére beüzemeltem a kantint és előkészültem “dolgozóink” fogadására friss kávéval és üdítővel, plusz a belevalóval. Kaptam egy három ajtós szekrényt, aminek a polcos részét a következőképpen rendeztem be: felső polc kávé, tea, cukor és egy kis konyak, szigorúan csak orvosi célra, fogfájás esetére. Középső polc: édességek (Balaton szelet, Kismackó stb.), cigaretta és egyéb dohányáru. Alsó polc: üdítők, egy kis sör – kizárólag

“életmentés” céljából műszak végén és egy-két nemesebb üveg bor az következő névnapok és születésnapokra rendszeresítve. Na, ez volt a felkészülés és jöhetett a komoly munka.

Ezért mondom, mert olyan fantasztikus csapatban voltam “labdaszedő”, amit szerintem sokan irigyelhetnek tőlem.A parancsnok: Bakó Ferenc. A hajózók: Molnár Ferenc, Tar Imre, Szilágy Kálmán, Illés Béla, Sipos Kálmán, Kratky Lajos, Aranyosi Imre, Korzicska István és Mahler Ferenc volt. Mahler Ferenc százados 1972-ben “fehér bottal” – vakrepüléssel lehozta a gépét, amikor annak minden elektronikája felmondta a szolgálatot. Vörös csillag Érdemrendet kapott érte, ma már talán nem is viselheti (ha jól tudom, önkényuralmi jelképnek számit már). Ilyen csapat volt. A műszaki állomány meg a jól begyakorolt felállásban, Kiss Bálint őrnagy elvtárs vezetésével végezte el a feladatát, szerintem kiválóan.

A gépek Pestlőrinc felett ereszkedtek le 200 méterre, majd 10m tér- és távközt tartva repültek el a Felvonulási tér felett. Megírtam a fateromnak, hogy üljön ki az erkélyre egy üveg borral és megláthatja a gépeinket. Úgy is tett, mire véget ért a felvonulás, elfogyott az üveg bor, büszke lett a fiára és anyám szerint ő is “kötelékben” repült a boldogságtól és a jó bor hatásától…

Ami a kiskatonát a legjobban fenékbe rúgja az az, amikor a kedvese lapátra teszi. Ez rendszerint bejön és én sem voltam kivétel. Bánatomban “beültem” egy literes Kövidinkás üvegbe de nem vettem észre, hogy megjött a szállóra Bakó alezredes elvtárs. Este volt és ott álltam előtte a méretes klottgatyában a bánattól könnyes szemmel. Nézett azzal a szúrós tekintettel, én meg számoltam magamban a fogda napokat. Egyszer csak megszólalt: – mit vagy úgy beszarva? Mondom a tényeket, erre Ő: – nincs elég nő széles e hazában? Majd lesz másik (Pápára visszatérve megismerkedtem egy szép kis szőke leánnyal). Kérek egy kávét, gyere, sakkozunk egyet. Így aztán szépen eltelt az este és lassacskán elmúlt a szerelmi bánatom is. A Díszszemle tökéletesen lezajlott, jöttek a dicséretek és jutalmak. Nekem plusz jutalom volt, hogy Pesten a Központi Katonakórházban kivették a mandulám, amit a kecskeméti katonaorvos már jó előre megjósolt és szerinte már Szolnokon metélni kellett volna.

Mindenki kapott emlékbe egy jelvényt “Díszszemle 30 év” felírással. Az enyém az évek során elkallódott valahol és a napokban olyan érzésem volt, hogy ki kell mennem a “Tangóra”, az Ecseri piacra, ott megtalálom. Megleltem az egyik árusnál, de csak sorozatban volt 20, 25, és a 30 éves évfordulóra. Bizományban hagyta ott valaki, biztos, hogy hivatásos katona az illető. Rosszul mehet a sora, ha ezt eladta. Sajnálom, hogy ezt kellett tennie, de nálam már jó kezekben lesz, vigyázni fogok rá. Aztán hazatelepültünk és jöhettek újra a szorgos pápai hétköznapok és a Bakterné bora, mivel már igen csak “savhiányban” szenvedtünk.

Na de eljött az év hadgyakorlata, a Sztrelba-75. Nagy muri, lótás-futás, rohanás. Kitelepültünk a gépekkel a reptér északi részén lévő repülőgép fedezékekhez. Hogy mennyire “Joker” voltam… Az összes vegyvédelmi és sugárzásmérő műszert nyakamba akasztották, mikor kiderült, hogy van laboránsi képesítésem is. Így aztán úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa. Egyébként is: “vékony a gyerek, majd nem fújja el a szél”… Az Uralra nem tudtam felmászni, úgy emeltek fel. Lefelé már jöttem magamtól, úgy lehúzott a rengeteg mütyürnek a súlya (sugármérő, vegyi mentesítő doboz, tele kémcsövekkel, távcső és adó-vevő, plusz a megszokott felszerelés). Egy helyben nem mertem megállni, mert féltem hogy elsüllyedek a nagy súlytól, így többen javasolták, hogy szerezzünk be a Nyeglének egyfajta hótaposó rácsot, amilyet az északi sarki expedícióknál szokás használni. Ilyen nagy volt a bajtársiasság nálunk.  Figyeltünk egymásra, és ha végképp elfáradtam, jött Meggyes Attila, becenevén Mamut és átsegített a nehézségeken. Csenevész egy srác volt, állva benézett a 21-es fülkéjébe. Nem gondoltam, hogy ilyen fiatalon látni fogom a Himaláját.

Felemelt felszereléssel együtt, és oda rakott, ahova kértem. Egy igazi nagy  mamut volt, sokat segített.

Na, kitelepültünk a harcálláspontra a bunkerban, én meg a tetejére megfigyelőnek, mindenféle szempontból. Legyen az atom, vegyi, vagy sugárzás, de fő feladatom a fel és leszálló gépeink bemondása volt a harcálláspontnak.

Gyönyörű szeptemberi napok voltak, hétágra sütött a nap. Lehetett aszalódni a napon, estére megnéztek mennyire lettem szikkadt a hadműveletek során. Na de nem estem kétségbe és berendezkedtem a kakasülőn, géppisztoly kitámasztva, ruha katonásan  összehajtva egy szál gatyában.. Félelmetes látvány lehettem távcsővel és adó-vevővel a kezemben. De csak jelentettem rendületlenül, hogy “a 9512-es leszállt, 9601-es startol”. Ha látták volna műholdról, azt hihették volna, hogy egy új “csodafegyvert” vetettek be, de nagyon élveztem az eseményeket, amíg meg nem jelent egy paszományos tábornok elvtárs. Csak nézte, ahogy rendületlenül “harcolok”, küzdve a nehézségekkel. Szerintem nagyon tetszett neki.

Egyszer csak odaszól látva a profi felkészültségemet: – Mit csinál, ha atomvillanást lát?. Mutattam a távcsövet, hogy jól megnézem, mert többé nem látom. Elmosolyodott, majd megjegyezte, hogy csata közben nem bratyizunk és tovább sétált szemlézni.

A háborúhoz kellenek a közkatonák, nem csak a tábornokok, mindegy hogy nadrág van rajtuk, vagy csak gatya, a cél a lényeg. Sok közkatona vitt már véghez hősies tetteket. Így aztán vagy három napot eltöltöttem a kakasülőn úgy, hogy hajnalonként már kukorékolni is kedvem támadt. Na de az egy hét alatt is tovább edződtünk és Kiss Bálint őrnagy elvtárs megszervezte a tisztálkodást is nekünk, hogy ne legyen kanszag a bunkerokban. Irány a körlet, ha telefon jön, akkor pucolás vissza a gépekhez.

Páran ott maradtunk a biztonságos üzemelés végett; egyszer csak ment a telefon a körletbe , a század megjött szappanostul, vizesen, mint az ürgék kiöntve. A vontatós srác, mint a Forma-1-ben vette a kanyarokat és kb. 8 perc alatt visszahozta a brigádot, kisebb sérülések árán (szálka a fenékben vagy a tenyérben, a ralizás következtében). De megoldottuk ezt a feladatot is katonásan, becsülettel.

Aztán hogy ne unatkozzunk, még szeptemberben megjelent a legfelsőbb pártvezetés is Kádár János, Losonci Pál és Cinege Lajos Honvédelmi Miniszter elvtárs vezetésével. Megnézték a hadra fogható állományt és a technikát. Teljes megelégedettséggel távoztak, mivel az ilyen deli legények, mint én, meg a többiek el voltunk rejtve a szemük elől. Egy hétig vendégeskedtek és mi addig  csak a kertek alatt közlekedhettünk, ami nem esett nehezünkre, mivel a gyakorlatunk már régen megvolt ebben a műfajban, csak a Kilián jelvényt és az I.osztályú dobbantó jelvényt nem kaptuk meg érte..

Azért közben én is a nyakamba akasztottam a malomkövet és elkezdtem vágni a centit, ami sokszor úgy figyelmeztetett az idő múlására, hogy meló közben néha benyomódott a harmadik és negyedik bordám közé ezzel is jelezvén, hogyan rohan az idő.

KÖVETKEZIK: TABUK ÉS AMIRŐL MÉG NEM BESZÉLTEM…

Köszönet a kooperációért Dr. Benz kollégának.

  

Egy hozzászólás: “A deltaszárny bűvöletében 5. rész -1975. A Készültség, a Díszszemle és egyéb hadgyakorlatok”

  1. Flanker szerint:

    Viccnek szántam azt a kommentet a múltkor, de ettől függetlenül le a kalappal a kooperálók előtt – kinek ezért, kinek azért. :)