Kerozingőzös Portál

Egy közösség a repülés szerelmeseinek. Hírek, információk a polgári és katonai repülés világából, naponta!

A következő részben Nyegle a néphadsereg sorkatonáinak mindennapjaiba kalauzol el minket, néhány személyes történettel tarkítva mindezt. Most a repülésekről csak érintőlegesen lesz szó, de megismerkedünk olyan “fogalmakkal” mint: VÁP, repkó, gyíkhús, “hajtóművezés”…

Ilyen volt az úgynevezett „repkó”, azaz repszesz, amit a gépeken a nagy magasságú repüléskor a kabintető jégtelenítésére használtak a hajózók. Egy kis üdítővel, vagy valamilyen aromával elkészítve fogyasztottuk, ha hozzá jutottunk (volt módja és lehetősége), de vigyázni kellett vele, mert hátulról nagyon fejbe tudta verni a vidámságra vágyó bakát. Szerintem nem volt olyan kiskatona, aki egyszer legalább ne kóstolta volna meg.

Én is megkóstoltam és egy párszor birkóztam is vele, de csak egyszer tudott legyőzni. Igaz, akkor a padlóra is kerültem…Műszak végén, mikor már rendet raktam a birodalmamban – a kantinban – és nagyon fáradt is voltam, még benyomtam egy felest. Késő volt már, elindultam a körletbe, de félúton lesátoroztam az egyik fa tövébe és csak hajnalban ébredtem fel, amikor egy süni mucmucolt (szimatolt) az orrom előtt. Mivel már fél öt volt, így irány a kantin és frissen hozzá láttam a szokásos reggeli teendők elvégzéséhez. Szerintem az a fa még meg van a kis földút mellett. Akkor vékony, karcsú volt, most ölesebb, termetesebb lehet. A süni már biztosan nincs, hacsak nem a sokadik leszármazottja él ott a piros vonalon…

El sem tudja képzelni az a srác, aki nem volt katona, hogy a vacsorára kapott, vagy a reggeliből megmaradt kajából milyen Gundel tálat lehetett összeállítani. Az anyag adott volt: a konyháról hozott hagyma, fokhagyma, paprika olaj és a vacsorára kapott gyíkhús – különleges vagdalt hús, a két éve lejárt Budapesti Konzerv Gyár által gyártott hurka és olajos hal konzerv kitűnő alapanyagok voltak az ilyen kaja elkészítéséhez. A csúcs az olajos hal vöröshagymával volt. Kifejezetten ajánlom azoknak a srácoknak, akik most akarnak szakítani a barátnőjükkel. A siker garantált, még a gyereket sem fogják a nyakukba varrni, olyan a hatása. Aztán az ilyen sütés-főzéskor olyan illatok terjengtek a körletben, hogy a legbüdösebb zokni szagát is elnyomták és úgy nézett ki a szobában a nagy asztal megterítve, hogy még a Hotel Intercontinental éttermében is megirigyelték volna svédasztalnak. Pláne, ha még valakinek előkerült egy kis hazai kajája is, akkor az már az élvezetek netovábbja volt.

Ezért voltak jók ezek a „paloták”, mert minden egy helyen megtalálható volt: konyha, háló, konditerem a szoba közepén, nagy asztal a stokikkal (sámli). Az időjárástól és a szolgálati beosztástól függetlenül általában vidám hangulat uralkodott. Ha esetleg mégsem, akkor valaki mindig gondoskodott róla, hogy megtalálható legyen. Tehát úgy próbáltuk eltölteni az időt, hogy minél gyorsabban és hasznosabban teljen el és olyan dolgokat tanultunk meg, amiket a polgári életben soha nem taníthattak volna meg a legjobb pedagógusok segítségével sem. Az egyik kedvenc kajám a gyíkhús, olajban megsütve, vöröshagymával, paprikával. De ha azt akartad, hogy az ágy szomszédod elköltözzék, vagy valamilyen önkéntes szolgálatot vállaljon, akkor még egy kis fokhagymát is bele tehettél. Az sem számított, ha lejárt volt a konzerv, mivel én élelmiszeriparon végeztem, megnyugtattam mindenkit, hogy amíg a doboz nem sérült meg, addig nem lehet romlott a tartalma. „Nem azért fostok”… Az időnként előforduló hasmenés és gyomorgörcs csak a fiatalabb bakáknál fordult elő, mivel az ő gyomruk még nem volt szokva az ilyen „diétás” koszthoz, de később az övék is edződött és újabbnál újabb recepteket találtunk ki a kiegészítő menü változatossá tételére. Például a „Szegedi hurkakonzerv konyháról hozott főtt burgonyával  álá lila hagyma”. Fenséges volt ecetes almapaprikával! Utána kályhán főzött tea, sajnos rum nélkül…

Megtanultunk egy kanállal enni mindent, mivel a „kincstári étkészletet”már vagy hiányosan, vagy törötten kaptuk. Így legalább olyan ügyesen ettünk mindent kanállal, mint a kínaiak a pálcikájukkal. Ezt sem tudtuk volna elsajátítani a polgári életben, itt viszont sok olyan dolgot megtanultunk, amit ott kiválóan tudtunk hasznosítani.

A hosszú téli estéken működtek a különböző népművészeti csoportok is, például a subázás (falvédő készítés), fafaragás és egyéb tevékenységek, amit ha láttak volna a hollókői öregasszonyok, ijedtükben mind a harminc fodros alsószoknyájukat is a fejükre húzták volna. Na de akkor mi lett volna velünk?  Nem is beszélve a különböző hímzésekről és a kalocsai népművész-mamák irigységéről… Olyan faragott szobrok készültek nagy áldozatokkal (egy-egy ujjvágás, rosszabb estben kés a tenyérben), hogy azt ti el sem tudjátok képzelni, természetesen a kor stílusának és követelményének megfelelően. Szóval ment a subázás és a faragás, olyan volt a körlet, mintha a falu fonójában lennék. Szállt a népdal „vándor felhők fenn az égen…” – csak időnként szakította félbe egy b@ssz@meg, mikor a Horváth Józsi – mint szobrászművész – a kezébe állította a kést.

Az ilyen estéket szerette a szolgálatvezetőnk, Stark Vendel törzsőrmester elvtárs is. Olyankor úgy érezte magát, mint főnővér az apácazárdában. Szélesen mosolygott. Mi is szerettük ezeket az estéket, egy kis nyugalom volt és idilli a hangulat. Persze csak addig, amíg mondjuk Kúti Pityu meg nem érkezett a kimaradásról, és el nem bőgte magát hogy: „Én vagyok a falu rossza”. Kiállt az ablakba és mindjárt leugrom jelszóval szédelgett az ablakpárkányon. Odaszóltam neki, hogy jó-jó, csak csukja be az ablakot, mielőtt megteszi. Szuper gyerek volt ő is. Turáról való volt és fegyveres. Részegen olyan volt a nézése, mint az áldozatát megnyugtató hóhérnak. Félelmetes! Rám nézett, azt hittem, hogy Sopronkőhidán vagyok. Ahogy kimondta hogy: „Te Nyegle!”. Még most is érzem a „kötelet” a nyakamon és a hideg futkos a hátamon…

Mint minden búzatáblában van egy konkoly, ezért nálunk is volt egy srác, aki közutálatnak örvendett. Szerencsére hamar megszabadultunk tőle. Nagydarab, lapaj és szó szerint  RITKA EGY PARASZT volt, nem úgy, mint én: szelíd, csendes, otthonülőfajta, minden csínytevéstől mentes gyerek, aki este időben lefeküdt, ahol ért a sötétség, a piros vonalon vagy útközben… É. Gyulának hívták (személyiségi jogok…, ha fénykép lenne róla, leragasztanám  a szemét, a malacom ne üssön rá, mert nem tudom eladni!). De tényleg ilyen volt, ezért IS telt ilyen változatosan ez a két esztendő, mert a bunkók is hozzájárultak, de szerencsére nagyon kevesen voltak. Ha mégis megvetették a lábukat, akkor átnevelő táborba küldtük őket. Plusz szolgálat stb., amit Papp Jani – szeretett és bölcs „gatyásunk”(raktárosunk) – olyan körültekintően elrendezett nekik. Ezek mondták később, hogy milyen sz@r volt a honvédség, pedig meg sem próbáltak a hozzáállásukon változtatni és csak nehezen illeszkedtek be a néptánc csoport munkájába. Ezekre a fajankókra mondta az áldott emlékű Kiss Bálint őrnagy elvtárs (beceneve Kekszi volt), hogy a „sumákokat nem szeretem” és hamar túl is tett rajtuk. Itt nem lehetett tartós a „haragszom rád”. Így hát hamar rendet rakott a nyájban, ha a szükség volt rá. Engem viszont mindenki szeretett egyszerűségemért, szolidságomért, szolgálatkészségemért és úgy általában (kivéve az ellenségeim, mert azok is voltak és vannak). Mondták is, hogy „aranyba kellene mártani a Nyeglét, jó forró aranyba”…

Egy nap úgy éreztem, hogy baj van, megjött az, aminek nem kellett volna. Csodálkoztam és erősen gondolkodtam, hogy lehetett. „Olyan” nővel nem voltam, de ki tudja?! Irány a Bőr- és nemibeteg Gondozó Állomás.

Gyerekek! Mint a sötét középkorban! A négy banya először szemmel vert meg. Mikor elmondtam hogy mi a panaszom, a legöregebb rázendített a szokásos szocialista erkölcsű mondókájára és elhangzott a „máglyára” felszólítás. Nekem estek négyen. Az egyik vért vett, a másik injekciót vágott a seggembe – azt hittem a tű vége kijön a vakbelemnél. A harmadik csak elemzett. A főbanya – miután megtekintette a hancúrlécemet – azt mondta, hogy lehet, hogy nem is az, majd a vérvizsgálat eredménye kideríti. De nem baj, tudja meg maga szégyentelen, ha már mindegy, csak lyuk legyen. Szerintem ez a négy hölgy csokorba szedte a fiukat esténként. Aztán pár nap múlva kiderült, hogy nincs semmi vész, csak nagyon erősen felfázott a hólyagom és ez okozta bajt. Na de egyszer még utoljára csak megvertek szemmel a banyák és kaptam egy búcsú injekciót is, nehogy még egyszer a kezükbe kerüljek. Már bántam, hogy nem hallgattam a Rapi Lacira, öreg sárkányos volt. Ő megmondta, hogy ne henteregjek a Nagybetonon, mert hamar felfázom. Igaza lett! Én meg új bölcsességre és új ismerősökre tettem szert, onnan, ahová soha nem akartam kerülni: a középkorból.

Na de egy napon megfájdult a fogam. Kegyetlenül fájt! Már a függőleges vezérsík tetejére is felmásztam kínomban. Azon gondolkodtam, hogy felkötözöm a „Var-2-sek” mellé a fára, de semmi sem használt, már a ráolvasás sem segített. Irány a gyengélkedő és Ursula néni, az ezred főnővére. Olyan volt, mint a dr.Bubó nagy, mackó nővére. Ezt nem gúnyolódásnak szántam: gyerekek, az a nővérke minden kiskatona bajára talált megoldást! Fantasztikus volt a szakmai hozzáértése. Beültetett a székbe, megnézte a bölcsességfogamat majd rövid konzílium után ezt mondta: „kimész az SZTK-ba, vagy a kezedbe adjam?” Nem vállaltam már a további kínlódást, ezért egy injekció a fogínybe, Ursula néni az ölembe! Ez volt a plusz érzéstelenítés, mintha az Ural hegység alá kerültem volna! Nekem esett, de az a fránya bölcsesség fog nagyon ragaszkodott hozzám, úgyhogy mire kicibálta, akkorát ordítottam, hogy az őrszázad parancsnoka riadót akart fújni. Az ezred ÜTI gyorsan bekapta a vérnyomáscsökkentő tablettáját. A fogat a kezembe adta és anyailag megpaskolta az elgyötört arcomat, én meg megkönnyebbülve távoztam tőle, néha-néha visszanézve, hogy nem húzok-e egy kis barna csíkot magam után…Ezeket a sorokat tiszteletből írtam le, mert szerintem kiskatona nem tudott neki olyan betegséget mondani, amire ne tudta volna a gyógyírt, illetve amin elcsodálkozott volna.

MN-ben rendszeresített Eü. felszerelés

Aztán eljött a falusi búcsúk ideje, így hát beadtuk az eltávozási kérelmünket hárman. Én, a Karácsonyi Peti és a Polyák Gyuri, mivel jött a Kunszigeti Búcsú és a Peti oda való volt. Kihagyni hatalmas csalódás lett volna.

Szóval a szolgálati út a következő: szoba pk., szakasz pk., szakág pk., végállomás: század pk., Kiss Bálint Őrnagy elvtárs. Elcsodálkozott és mi ott álltunk előtte, mint a három testőr Rejtő Jenő( P. Howard ) művében, csak mi nem a festői Oránba igyekeztünk volna, hanem a Kunszigeti Búcsúba. Végig nézett rajtunk és aláírta a papírt. Fantasztikus egy emberismerő volt. Ő már akkor tudta a szemünkből kiolvasva, hogy nem fogunk balhét csinálni, így hát  elindult a Három testőr.

Én, mint „Csülök”, a mélabús tekintetű író. Gyuri, mint „Senki Alfonz”,  a mindig elegáns világfi és Peti, mint „Tuskó Hopkins”, az örökké morgó krapek.

Petinek volt egy csinos kis húga és szerette volna férjhez adni,, ezért úgy ajánlotta a lányt, hogy „nagyon aranyos, kicsi, de ülepes”. Elhatároztuk, hogy csak az első nap rúgunk ki a hámból és csak az első éjszaka nyaldossák a szánkat a kutyák az árokparton. Így is lett, a betyárbecsület kötelez. Nagyon jó volt a búcsú, eszem-iszom, dínomdánom, csak egy kis pofozkodás volt a falu kocsmájában, mert a szurkálás nem volt divat már, mivel a legények már nem hordtak csizmát, a lakkcipőben meg nem fért el a negyven centis disznóölő kés. A lányok sem fodros szoknyát hordtak, hanem minit és forró nadrágot, a falu öregasszonyainak legnagyobb megrökönyödésére. A szégyentelenek!

Felültünk a körhintára, ami után olyan „hajtóművezést”(rókázást) produkáltunk, hogy teljesen kitisztult a bélésünk és kezdhettünk minden evést, ivást elölről. Ilyen alkalomkor megmozdul a falu népe és hatalmas pusztítást végez a baromfiudvarokban, hogy minél több és finomabb falatok jussanak az asztalra a vendégeknek, illetve a ház népének, a tortákról és a különböző házi süteményekről nem is beszélve. Lehetett a gyomorrontás határait súrolni, jó hogy kéznél volt a szódabikarbóna, hogy elrendezze a nyűgös bélbolyhainkat.

Eltelt a három mozgalmas nap és mi időre visszaérkeztünk a laktanyába, jól felpakolva vásárfiával és rengeteg kajával. Nekilátott a körletben a sáskahad és amit tudtak, mindent elpusztítottak.

Másnap reggel az eligazításon csak a tekintetünk találkozott a parancsnokunkkal és ő mindjárt látta, hogy álltuk a szavunkat. Sokszor nem kellett nála szó, elég volt egy röpke pillantás és megértettük egymást. Ez érvényes volt jó és rossz esetekben is. Nagy baj akkor volt, ha azt mondta, hogy: „ a kegyelmes úr istenét!”, de akkor kuss volt. Kétszer hallottam tőle ezt a két év alatt, nem többször. Tekintélye volt és jó pszichológus.

VÁP ellenőrzés

A díszszemlére vadonatúj felszerelést kaptunk, közte a későbbiekben rendszeresítésre kerülő szabadidő ruhákat. Világoskék melegítő, fehér MN emblémával, amit kék filctoll segítségével láthatatlanná tettünk, így aztán nyugodtan tollaslabdáztam a Takácsi nagytemplom mögött. Hiába jött arra a VÁP (katonai rendész), fel sem tűnt nekik, hogy a nevezett tollaslabda bajnok egy csavargó katona.

Mi Építőtáborokban edzett srácok voltunk (szerencsénk volt, akkor koedukált volt és lehetett hancúrozni a lányokkal a szőlőben, vagy a kukoricásban adni a szocialista erkölcsnek…) és olyan filmeken nőttünk fel, mint a Patyomkin Páncélos, vagy a Szállnak a Darvak Tatjána Szamoljovával ( azóta sem láttam olyan fátyolos és merengő tekintetet, mint az övé volt), vagy Szergej Bondarcsukkal. Ezek olyan sorozatok voltak, mint a Bosszúállók, a húszas években játszódik, a Szovjet Államvédelmi Hatóságról szól. Vágtatott a „csekás” cigány a lovon hosszú hajjal, fülében fülbevalóval és lesöpörték a padlását a szegény „muzsiknak”, hogy aztán éhen haljon.

Hogy milyen hasznát vettem a sok készültségi szolgálatnak a civil életben, az csak később derült ki. Mivel nagyon szerettem a férjes asszonyokat, ezért előfordult, hogy a legnagyobb hancúrozás közepén jött haza a férj. Na, ilyenkor volt „első fok a hármason, sisak nélkül”. Nagyon gyorsan fel tudtam öltözni, csak a hölgyek nem tudták, hogy mi az „első fok”, amíg el nem magyaráztam nekik. Aztán egyszer nagyon megtéptek az Üllői úti lakótelepen (hiába, amelyik kakas idegen baromfiudvarba téved, egyszer csak megbúbolja a házi kakas), pechemre akkor pont ártatlanul, de férfiasan bevallva, az előzmények miatt jogosan kaptam a fejemre. Olyan kakasviadal volt éjjel kettőkor, hogy egymás után világosodtak ki az ablakok és Józsi bácsi – a nyugdíjas traktorgyári művezető – felesége kiszólt az erkélyre:

„Papa vigyem a széket? Sokáig tart.”

Úgy látszik, hogy több kakasviadal is volt már errefelé. Egy kicsit előre mentem az időben ,de már nagyon közeledett a leszerelés és egyre inkább azon járt az  eszünk, hogy mit fogunk tenni a leszerelés után.

Következik: Epilógus

  

2 hozzászólás: “A deltaszárny bűvöletében 6. rész – Tabuk és amiről még nem meséltem…”

  1. Nagy Lajos szerint:

    Mit írjak? Nagyon jó!
    De ezt csak az tudja értékelni, aki akkor és ott (1973-75, Pápa) élt. Én is ott voltam.
    Nyegle a kajákból kihagyta a sült békacombot, meg a nyúlpörköltöt. Persze, ők nem fogtak békát, a nyúlfogó Luxi pedig a mienk (II. század) volt.
    Várom az epilógust!
    Üdv, Lala

  2. iceman szerint:

    Szia Lala!

    Azt hiszem Nyegle majd keresni fog Téged! Ha jól sejtem azt szeretné Tőled kérni, hogy a Az élet a pápai MiG-21-esek mellett c. sorozatodat közzé tegyék a szolnoki repülőmúzeum honlapján!

    Baráti üdv: Feri