Kerozingőzös Portál

Egy közösség a repülés szerelmeseinek. Hírek, információk a polgári és katonai repülés világából, naponta!

Nem sokkal ebéd után kezdődött az őrület. Én dél körül végeztem a Hungaroringen, a MOK vezetéstechnikai tréninget egyeztettem. Füredről hívtak, hogy valamilyen bizonytalan eredetű esemény történt a közelben, személyi sérülésről nem tudnak, de olyan “furcsa infók vannak a rádióban”. Gyanús lett a dolog, kéklámpa fel, irány Budaörs, TETRA közelbe, telefon mellé, valami volt a levegőben…Ami aznap történt, mindenki előtt ismert. Sok száz ember mentette Magyarország valaha volt legnagyobb katasztrófájának áldozatait. Amit viszont nem tudnak – mert soha senki nem kérdezte, sőt voltak, akik tudatosan agyon is hallgatták: az ország történetének egyik legösszetettebb légimentési mentőakciója zajlott délután fél kettő és este 10 óra között.

Útközben érkezett az első megkeresés, van egy szemsérült kisgyerek Kolontáron, kérik a helikoptert. Czirner Jóskával egyeztettem, menjenek ki, de ha már repülnek, akkor nézzenek is szét fentről. 10 perc múlva megérkezett az első korrekt infó a levegőből a kiterjedésről, amiből sejteni lehetett, hogy komoly problémára, klasszikus tömeges eseményre, dinamikus kárhelyre számíthatunk.

Ahogy jöttek az infók egyre több sérültről, egyre kaotikusabb helyzetről, úgy léptünk mi is. A füredi gép után, amelyik átmenetileg Kolontáron maradt, a sármellékit riasztottuk a devecseri kárhelyre. Később felhoztuk Pécset is, majd negyedik egységként a budaörsi helikopter indult le.

Budaörsön megosztottuk a feladatokat. Kelemen Péter volt a koordinátor, vérprofi módon rádiózta végig a teljes napot. Ő tartotta a kapcsolatot a gépekkel, intézte a logisztikát, a tankolást és persze a keleti országrész “normál”, napi munkáját is szervezte. Kapkodásnak, össze-visszaságnak nálunk nyoma sem volt.

Kádár Balázs orvosigazgatóként az egészségügyi társszervekkel, kórházakkal, az ÁNTSZ-szel tartotta a kapcsolatot, az OMSZ-os kárhelyparancsnokokkal  egyeztetett a folyamatosan változó helyzetről, az ellátási igényekről.

Én a stratégiát határoztam meg, a KICS-csel egyeztettem, a katonai gépek bevetését és felszállását kezdeményeztem, a sajtóval tartottam a kapcsolatot.

Délután 3 körül látszott, hogy a sérültek száma egyre nő, a környék kórházai be fognak dugulni és a mentőhelikopterek kevesek lesznek a nagyszámú sérült elszállításához. (Alaptétel, hogy minél jobban szét kell teríteni a sérülteket, tehermentesítendő a kórházi oldal.) Ekkor döntöttem úgy, hogy amit évekig tervezgettünk, elméletben a katonai kollégákkal kidolgoztunk, közös egyetértésen alapuló szakmai koncepció szintjén mind az előző, mind a mostani honvédelmi miniszter asztalára letettünk, azt a gyakorlatban is próbáljuk ki.

Ipari katasztrófa vagy árvíz esetén ma már nélkülözhetetlen egy jólfelszerelt helikopter

Mindössze 3 telefon után, a budaörsi légimentő bázisról koordinált riasztás után a pápai kutató-mentő helikopter elindult Devecserre. Civil kezdeményezés után, szoros együttműködésben a mentőhelikopterekkel éles bevetésre indult a Magyar Honvédség gépe.

Tájékoztattam a KICS-et, hogy Budapestre is hozunk sérülteket katonai géppel. Tekintettel arra, hogy a Honvéd Kórház nem tudta direktben fogadni a honvédségi helikoptert, a budaörsi reptérre rendeltük a mentőautókat. El kell ismerni, a KICS és különösen Göndöcs Zsigmond korrekt és konstruktív volt. Nem kérdőjelezte meg a döntésünk helyességét, egyeztetett az ÁEK-kel, küldték a kocsikat a sérültekért a reptérre.

Időközben egy további gépet igényeltem a katonáktól, akik egy szolnoki szállító helikoptert tudtak adni. Vele több mint egy tucat sérültet hozattunk fel Budapestre.

A nap végéig összesen hat helikopter 29 súlyosan sérült embert szállított a különböző kórházakba. Mind a hat, egészségügyi munkát végző gép mozgását Budaörsrő koordináltuk, a tudtunk nélkül az OMSZ nem küldhette őket sehova. A “Szikla” a legjobb partnerünk volt, Törőcsik Jenőék ugrottak minden kérésünkre. Szinte észrevétlenül elhárítottunk egy kisebb műszaki hibát, végrehajtottuk az ország modern légimentési rendszerének és a MH gépeinek első közös, éles bevetését. Este 10 felé irgalmatlanul kimerülten, de rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött zártuk az első napot. Olyat tettünk, amit korábban soha senki.

A következmények? A sikert mindenki magáénak tudta be, csak volt kollégáimról felejtkeztek el (épp úgy, mint Massa balesete során…). A “köszönöm” szó senkinek nem hagyta el a száját (itt olvasható a minisztériumi közlemény), pedig a légimentők igencsak megérdemelték volna az elimerést. Közel két tucat légimentő dolgozott közvetve, vagy közvetlenül a vörösiszap katasztrófa első két napján a kárhelyen, ennek fontosságát sajnos egyik “illetékes elvtárs” sem ismerte el, még az OMSZ-nál sem…

A katonákkal való együttműködés szükségességét és létjogosultságát nem csak a közvetlen szakma vetette fel, civil portálokon is cikkeztek róla (ld.: Vörösiszap katasztrófa: Utolsó figyelmeztetés ). Sajnos a katonákkal közösen megírt, szakmai koncepcióból eddig vajmi kevés valósult meg, de a kis eredmény is eredmény. A tapasztalatok birtokában a MH helikoptere végre berepülhette a Honvéd Kórház leszállóját, a fénytechnika telepítése pedig közbenjárásunkra elkezdődött.

Az, hogy csak ennyi jutott, nem a mi hibánk. Férfimunka volt, a javából.

Emlékezzünk csendben.

Dr. Túri Péter

A Magyar Légimentő Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója a katasztrófa idején

  

4 hozzászólás: “Vörösiszap – amiről eddig senki nem beszélt”

  1. Lívia szerint:

    Az a helyzet, hogy ha szar van a palacsintában, akkor már késő okosnak lenni… Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy semmi nem történhet. Aztán ha történik, akkor meg csak pislogunk, mint hal a szatyorban…
    Vannak emberek akik egyenruhát hordanak, vagy formaruhát, akiktől azt várjuk, hogy képzettségük és kiképzésük okán rohanjanak az égő házba, vagy a maró iszapba, vagy a géppuskatűzbe. Néha pampognak mindenféle felszerelés miatt, meg hogy több pénz kéne mittudoménmilyen gépre ami ezt meg azt tud csinálni. Aztán valamit lökünk nekik, de persze azért nem annyit amiből tényleg meg lehet venni a földrengésbiztospáncélozottárokásógépesítettmiaszöszt, csak ennek egy olcsóbb (=szarabb) verzióját, ami nem bírja a vizet, meg a földrengést, meg a tüzet. De ők már csak legyintenek, nem pampognak. Csendben vannak – hát végre ez is le van tudva. Aztán ezt természetesnek vesszük. És azt hisszük, hogy ilyen úgysem történhet, történik. És aztán megint jön az első bekezdés…

    vagy rosszul látom?

    • Elolvastam. Hát minden elismerésem az önöké. Egy összehangolt csapatmunka mindennél többet ér az biztos. Hát azért ne feledkezzünk el akkor a honvédségről sem akik szintén mindent megtettek és pániknak semmi jele sem volt. Összehangolt szép munka. Kár, hogy erről nem beszélt senki sem.Szomorú tény. Pedig az ilyen mentések is legalább olyan fontosak mint a földi mentés. Én köszönöm azok helyett is akik ezt nem tették meg. Jó tudni, hogy van egy ilyen jó csapat.Isten áldása legyen önökkel minden utukon.

  2. Egy vörösiszap károsult szerint:

    Köszönjük.

  3. Varga József szerint:

    Én is elolvastam, meg át is éltem tavaly, igaz nem vagyok károsult csak Kolontári. Láttuk a helikopterek, a mentők, rendőrök, tűzoltók és minden épkézláb ember az országban, világban segítő akaratát. Ott voltam október 4-én az egy éves évfordulón Kolontáron, koszorúval emlékeztünk az elhunytakra és néma főhajtással a segítőkre. Az “Esély az Életre a Vörösiszap Után” Civil egyesület nevében tettük ezt. Aznap délután az egyesület szóvivője mély felháborodással adott hangot azon véleményének ami Devecserben a megemlékezésnek nevezett parádén történt. A kitüntetettek névsora leszűkült azon emberekre akiknek a cipőtalpa se lett vörös, de azok az emberek akik nap mint nap térdig vagy még magasabbig gázoltak a mocsokban és a segítséget emberi kötelességüknek érezték, még szóba sem kerültek. Ez az ember akkor igaz hogy csak a facebook oldalon, de minden segítő embernek köszönetét fejezte ki azok helyett akik ezt elmulasztották (elfelejtették ). Ezúton szeretnék én is csatlakozni (mint az egyesület egyik vezetőségi tagja) és igaz hogy sem plecsnit, sem oklevelet nem tudunk adni, de ha lehetne minden embernek személyesen szeretnénk egy “KÖSZÖNÖM”-öt mondani és barátian megszorítani a kezét, ha elfogadják. KÖSZÖNJÜK!