Kerozingőzös Portál

Egy közösség a repülés szerelmeseinek. Hírek, információk a polgári és katonai repülés világából, naponta!
, 2018. október 28. Civil, Mindenféle A gumifüst elszáll. A taps megmarad? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Időnként parázs viták folynak a repülésrajongók közt arról, hogy helyénvaló-e tapsolni repülőgépen ülve a földetérést követően. A nemrég a pro és kontra érvekkel egymásra tüzelő hozzászólók vélemény-állóháborúját figyelve született meg ezen cikk alapgondolata: miért is tapsolunk leszálláskor? Ha erre a kérdésre sikerül magyarázatot találni, akkor az már egy lépés a jelenség helyes megítélése felé.

Adott mondjuk 180 utas egy repülőgépen. Korban, nemben, repülési gyakoriságban, szocializáció tekintetében teljesen vegyes képet mutató társaságról van szó, akik csak el szeretnének jutni Aportból Bportba. A kapcsolat a tagjaik közt szórványos,  az emberek a széksorok által egymástól el vannak szigetelve.

Eseménytelen repülést követően történik valami, amire már lehetett számítani: a repülőgép leszáll, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Az utasok nagy része pedig egy emberként tapsol. De miééért?

Jó irányba indulunk a válaszkeresés során, ha az emberi viselkedés és a szociálpszichológia mélységeibe merülünk. Szerencsére minden embert más személyiséggel és lelkivilággal áldott meg a sors. És persze szabad akarattal, egyéniséggel. Innentől fogva elméletileg mindenki azt gondol és tesz, amit az adott helyzetben a saját belső énje sugall. Csakhogy az ember társas lény, és társaságban eltérő viselkedési formák jellemzik. A téma szempontjából ez azért kifejezetten érdekes, mert a társaság tagjai közt kölcsönhatás és kommunikáció áll fenn, amelynek egy nonverbális megjelenési módja a taps.

A kollektív tapsért leginkább a csoportnyomást tehetjük felelőssé, amely egy befolyásolási módszer. A csoportnyomás hatása alatt az egyén hajlamos máshogy viselkedni, más véleményt kinyilvánítani, mint egyébként tenné. A csoportnyomás – amelynek kulcsa a konformitás, azaz az egyén alkalmazkodóképessége a csoport által elfogadott véleményhez, következetesen vallott nézethez – kellően nagy létszámú csoport esetén működik. Más szavakkal, az ember hajlamos arra, hogy saját meggyőződését átformálja annak érdekében, hogy illeszkedni tudjon egy csoporthoz. A konformitást két tényező erősíti: az egyén hisz abban, hogy a csoportnak igaza van, valamint fél attól, hogy a csoport az eltérő véleménye miatt kirekeszti. Egy triviális példán keresztül könnyű belátni, hogy nap mint nap tudatalatt engedünk a csoportnyomásnak. Gondoljunk bele, mit teszünk, amikor 9 barátunkkal borok összehasonlítása céljából gyalogosan indulunk az éjszakába, és utunk az áhított feltöltőhely felé egy gyalogátkelőhelyen keresztül vezet, amely átkelő jelzőlámpája számunkra “Állj!” jelzést mutat, azaz tiltja az áthaladást. 10-en vagyunk, és a tilalom ellenére rajtunk kívül mindenki átment az úttest túloldalára, mert nem volt a közelben gépjármű, amely keresztezte volna az utunkat. Mit teszünk? Várunk egyedül az úttest egyik oldalán perceket a zöldre, miközben barátaink a másik oldalon várnak ránk, esetleg megjegyzéseket tesznek a szabálykövető magatartásunkat illetően, vagy egyszerűen faképnél hagynak, gondolván, majd utolérjük őket valahol, ha már biztonságosan átkeltünk. 99%, hogy átmegyünk a piroson velük együtt annak ellenére, hogy önként nem tennénk ilyet. Mert elhisszük, hogy a barátainknak igaza van, és tényleg biztonságos az áthaladás, és mert nem szeretnénk ha a deviáns viselkedésünk miatt a barátaink szólnának valamit. És amint elérjük a kiszemelt vendéglátóipari egységet, azzal szembesülünk, hogy a szabálytalanság mocsarában megmártózott barátaink a borozás előtt egy pálinkával szeretnének alapozni. Mi nem kimondottan szeretjük a rövideket, de ciki kimaradni a rituális koccintásból. Ugye, hogy azért mégiscsak lehúzzuk? Így egy éjszaka alatt másodjára kerített bennünket észrevétlenül hatalmába a csoportnorma, és még csak 5 perce vagyunk az ivóban. Most képzeljük azt, hogy a tízből négyen nem szeretjük a röviditalokat. Ebben az esetben vajon hányan koccintanának? Maximum hatan, hiszen ebben az esetben véleményünkkel nem vagyunk már egyedül, együtt a többség nyomásával szembe tudunk helyezkedni.

(www.baylor.edu)

És akkor vissza a tapsoláshoz. Nem kell, hogy sokan tapsoljanak rajtunk kívül ahhoz, hogy mi is elkezdjük. Általában csak a velünk egy sorban ülőkkel van közvetlen kapcsolatunk leszálláskor, a többiek ténykedéseinek megfigyelésében akadályoztatva vagyunk a széksorok által. Ezért a mikrokörnyezetünkre fokozottabban vagyunk érzékenyek, viselkedésünket hozzá próbáljuk igazítani (pl. ha mellettünk felhajtja valaki a tálcát, akkor hajlamosak vagyunk lekövetni, és felhajtani a sajátunkat is leszállás előtt, vagy szorítani a biztonsági övön, ha a szemünk sarkából látjuk, hogy mellettünk valaki így tesz). Tehát ha a mellettünk ülő (a fő információbeszerzési zónánkban elhelyezkedő) kezd el tapsolni, az ránk jóval nagyobb hatást gyakorol, mintha az utastér távolabbi pontján tapsolna valaki. Mindazonáltal említésre érdemes az is, hogy a nemtapsolók észrevétlenek maradnak taps közben, a tapsolók száma így meghatározhatatlan számunkra, nem tudjuk, hogy mekkora a csoportnyomás, viszont az agyunk a taps kitörése pillanatában reagál, és nyilván a kisebb ellenállás felé mozdul el könnyebben és gyorsabban, azaz mi is tapsolunk, még ha nem is teljesen tudatosan.

Körülnézve az interneten rengeteg – többnyire külföldi – poszt foglalkozik a leszálláskor tapasztalható tapssal. Természetesen mindegyik megfogalmazza a saját, szubjektív érvekre alapozott igazságát, azonban ez legalább annyira fogadható el, mint az ellenkezője. Igazságot tenni objektíve nehéz, de nézzük, mit lehet olvasni a témával kapcsolatban!

“A taps-jelenség nagyban függ a desztináció természetétől, New Yorkba például többnyire üzleti céllal utaznak az emberek, míg Las Vegasba belemerülni a partyváros híres pezsgő életébe, ezért a vegas-i leszállások 80%-ánál tapsolnak az utasok…A taps akkor is jellemző, amikor az emberek a számukra otthonnak tekintett földrészre érkeznek…Társadalomgazdaságtani okok is közrejátszhatnak a tapsolásban, ugyanis akik hetente utaznak, azok gyorsan leszoknak a tapsolásról (ellenállnak a csoportnyomásnak), viszont akik ritkán repülnek (mert szegényebbek) azok másként élik meg a repülést. Ez magyarázza azt is, hogy miért idegesíti a taps a gyakori légiutasokat…Kulturális tényezők is hatással lehetnek a tapsolási hajlamra. A franciák és a skandinávok például jellemzően nem tapsolnak hazaérkezvén.” (www.businessinsider.com)

“Az utasok azért tapsolnak, mert izgatottak, hogy odaérnek valahova. Komikus, de a pilóták nem is hallják a tapsot, és a légiutaskísérők soha nem mondják el nekik, hogy a leszállást ováció követte, mert alapvetően senkit sem érdekel. Nem is számít, hogy a pilóták nem hallják, mert az utasok megszokásból tapsolnak, amikor valamilyen eseményt pozitívan ismernek el…Az amerikaiak sokkal önkifejezőbbek, míg az ázsiaiak vagy a skandinávok nem tapsolnak…A ritkán repülők és a repüléstől óvakodók körében a spontán taps valószínűleg a megkönnyebbülés és a hála legtermészetesebb kifejezésmódja, amelyben ha visszafogott, nem lehet semmi kivetnivaló…Az izraeliek érzelmileg erősen kötődnek a hazájukhoz, ezért jellemzően minden, a Szentföldön landoló El Al repülőgép fedélzetén kitör a taps.” (mic.com)

“Nincs kétség, azok, akik leszálláskor tapsolnak, a világ legmegvetendőbb emberei…Legtöbbünk egy biztonságos leszállást alapvető követelményként támaszt a repüléssel szemben, hiszen a pultostól is azt várjuk el, hogy kitöltse az italt, és ne ránk borítsa. Nem tapsolunk annak, aki egy szolgáltatást teljesít, amiért fizetünk. Repülőgépen vagyunk, nem jótékonysági kabarén.” (thetab.com)

“Eszünkbe se jusson tapsolni! Az utasoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi folyik a pilótafülkében, szóval honnét tudnák, hogy mit érdemes megtapsolni, és mit nem. Ha a pilóta ellebeg a leszálláskor, és a pálya közepén ér földet, az szörnyen veszélyes, de mivel puha volt a leszállás, megtapsolják. Ez nem normális…Az utasok nem tudják meghatározni a leszállás végrehajtásának színvonalát, és nem szakértői a technikáknak. Néha egy puha földetérés pont a legrosszabb, amit tehetünk. Sokszor a puha leszállást épp más, fontosabb tényezők kárára érjük el, mint például a pálya kívánt részén történő földetérés. A tanulság? Tartsd magadban a tapsot ha biztonságosan megérkezel a célreptérre, de a gép elhagyásakor mondj köszönetet a személyzetnek.” (www.bravotv.com)

“Nem hiszem, hogy a taps elismerés a pilóták részére a puha vagy biztonságos leszállásért, bár alkalmanként elfogadható hogy a pilóták a rossz időben történő sima leszállásért kapják a tapsot…Nem tudom miért tapsolnak, de ha nem tapsolnak, és én tapsolok, akkor mindenki tapsolni kezd. Ha nem én kezdtem a tapsot, de kíváncsi vagyok, hogy ki, akkor lehet, hogy egy másik, kendőt viselő arcán kell keresni a huncut mosolyt. Ismerek légiutaskísérőket, akik puszta szórakozásból csinálják ezt.” (Egy amerikai légiutaskísérő, Internet)

Források:

http://www.businessinsider.com/why-people-clap-when-planes-land-2016-10
https://mic.com/articles/180047/heres-why-people-clap-when-planes-land#.G4swEGL3j
https://thetab.com/uk/sheffield/2015/08/17/holidaymakers-who-clap-as-the-plane-lands-are-absolutely-revolting-9129
http://www.bravotv.com/blogs/youre-not-supposed-to-clap-when-a-plane-lands-pilots-share-why
http://www.mydomaine.com/pilot-travel-tips

Szöveg és képek: Bálint “Tushka” Ferenc

  

A hozzászólások nincsenek engedélyezve.