Anatolij Vjacseszlavovics Lebegy 1963. május 10-én született Valgában (akkor Szovjetunió, most Észtország). A hadseregbe 1981-ben lépett be, mint deszantos (ejtőernyős), majd 1986-ban végzett a Lomonoszov Katonai Repülőműszaki Iskolában. 1986. és 1987. között Afganisztánban szolgált fedélzeti mérnökként, helikopteren. Ezután megjárta Németországot (NDK), a Transzbajkáli és Szibériai Katonai Körzeteket a 329. Szállító és Harci Helikopter, illetve a 337. Önálló Helikopter Ezredekkel.

1994-ben leszerelt és az Afganisztáni Veteránok Szövetségénél dolgozott, majd Szerbiába ment. (Hogy ott mit és miért csinált, azt írásunk végén a Kommerszantnak adott interjújából megtudjuk, ahogy sok más egyebet is. Elég az hozzá, hogy ezután ne értetlenkedjen senki azon, miért kapott a volt Jugoszlávia területén a szerbeken kívül mindenki sikítófrászt az orosz békefenntartók puszta gondolatától – bár Lebegy nem békefenntartó volt.)  Innen 1999-ben tért haza, hogy lényegében azonnal Dagesztánba utazzon tovább, ahol önkéntesként harcolt, némileg “illegális” módon, bár ezen idők során még az MVD-vel (az orosz Belügyminisztérium) is kapcsolatba hozták. Amikor a harcok Csecsenföldre is átterjedtek, aláírt az orosz Védelmi Minisztériumnak (értsd: bevonult a Gárda* 45.  Alexandr Nyevszkij és Kutuzov Renddel kitüntetett Önálló Különleges Rendeltetésű Felderítő Ezredhez) és immáron hivatásosként tevékenykedett tovább. Számos helyen harcolt, míg 2003-ban Ulusz-Kertnél egy aknarobbanásban elveszítette az egyik lábát. Az események ilyetén alakulása egy átlagemberből lelki roncsot csinál, aki leginkább csak iszik és magát sajnálja, de benne ez fel sem merült: befejezetlen munkája volt, nem ért rá ilyesmire. Amint megkapta a művégtagot, elköszönt az orvosoktól és mintegy két hónap kihagyás után visszatért harcolni… (Az ilyesmi nem volt ugyan példa nélküli arrafelé, de általánosnak sem mondható.)

2005. január 9-én az osztagát egy küldetésen (nincs rá konkrét adat, de általában senki nem kételkedik abban, hogy ezek Szpecnaz-műveletek voltak) rajtaütés érte. Sebesült társaival maradva egyedül verte vissza a jelentős túlerőben lévő támadókat. Január 24-én a hátán sérült meg egy RPG-repesztől, amikor szintén társait védte – a saját testével. A szerencsétlen balfékek támadók annyira felbosszantották Anatolij Vjacseszlavovicsot, hogy személyesen küldte Allah keblére az RGP-st és egy géppuskafészek állományát. Akkor most még egyszer: műlábbal, sebesülten! Biztosan tanultak belőle a gazfickók, hiszen vannak hibák, melyeket az ember csak egyszer követhet el… Az akció eredményeként egyébként elfoglaltak és megsemmisítettek egy Samil Baszajevhez köthető terroristabázist, vagyis nyilván nem járunk túl messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy az iszlamisták körében nem volt túl népszerű. Bajtársai viszont – szintén nem túl nagy meglepetésre – egyszerűen imádták: ha valakiről, akkor róla tudhatták, hogy nem hagyja őket cserben soha, csak, hogy a saját bőrét mentse.

Tettei olyannyira magukért beszéltek, hogy 2005. április 6-án az Észak-kaukázusi Régióban mutatott bátor és hősies katonai teljesítményéért megkapta az Oroszország Hőse kitüntetést, illetve kapitánnyá (nálunk: százados) léptették elő.

Ahogy telt-múlt az idő, a Kubinkában (igen, ugyanaz a Kubinka) állomásozó Ezrednél komoly ismertségre tett szert, így gyakran szerepelhetett politikusok oldalán. Biztosra vehetjük, hogy nem ő intézte így, hiszen egy katona fotóin kifejezetten szarul csúnyán mutatnak a politikusok, ellenben a politikusokén marha jól mutatnak a hősök. Természetesen a katonaélet mindennapjaiban aktívan részt vett, tehát minden más mellett aktívan ejtőernyőzött és katonai közelharcot is rendszeresen gyakorolta.

Mivel vannak, akik képtelenek mások hibáiból tanulni, így 2008. augusztusában Abháziában bukkant fel, hogy aztán páni félelmet keltve kergesse katonáival a grúzokat világgá… Nem vicc, a grúz háborúban mutatott teljesítményéért negyedikként kapta meg a IV. osztályú Szent György Érdemrendet. A történtekkel a grúzok érthető okokból nem dicsekednek.

Ezt követően sajnos már csak haláláról lehetett hallani, ami 2012. április 27-én délután történt Moszkva közelében, egy motorbaleset során. Anatolij Vjacseszlavovics Lebegy gárda* alezredes 48 éves volt.

Kitüntetései:

Oroszország Hőse
Szent György Érdemrend (IV. osztály)
Bátorság Érdemrend (3 alkalommal)
Vörös Csillag Érdemrend (3 alkalommal)
“A Haza Szolgálatáért a Szovjet Fegyveres Erők kötelékében” (III. fokozat)
“Kiváló Katonai Szolgálatért” (I. és II. osztályok)
“Kifogástalan Szolgálatért” (III. osztály)
“A Hálás Afgán Emberektől”

Akkor most lássuk a már említett Kommerszant interjút, mert számos érdekesség kiderül belőle, netán számunkra is mond valami használhatót. Megjegyezném még, hogy az interjú megerősíti azt a benyomást, ami a fotóiból is elég jól lejön: bár kétségtelenül egy fegyelmezett ember benyomását kelti, az is elég egyértelmű, hogy ha valaki felbosszantja, akkor azt a szerencsétlen flótás kitépett gerincével üti agyon… (Az eredeti szövegtől való esetleges eltérések oka, hogy a szöveget először angolra kellett lefordítani, illetve, hogy inkább az irodalmi, semmint a szó szerinti fordításra törekedtünk.)

Íme:

“Jól kell csinálni a munkánkat ahhoz, hogy az ellenség rosszul csinálja az övét”

Anatolij Lebegy az 1980-as években kezdett harcolni és harcol azóta is, annak ellenére, hogy egy aknarobbanásban elvesztette az egyik lábát. “Mareszjev láb nélkül repült, ő meg így ugrál a hegyekben” – mondják Lebegyről a 45. Ejtőernyős Ezred katonái.

kommersant.ru

Anatolij Lebeggyel egy téren találkoztunk a Gárda 45.  Alexandr Nyevszkij és Kutuzov Renddel kitüntetett Önálló Különleges Rendeltetésű Felderítő Ezred főhadiszállása közelében, ahol szolgál. Az ebédidő nem találomra lett választva, ő Pástétom nevű kutyája sétáltatására használja a kiképzések és ugrások közötti szünetet. A kutyát Csecsenföldről hozta, az interjúra együtt érkeztek.

“Politika katonáknak – szükségtelen”

- Hogyan csatlakozott a Légideszant Csapatokhoz?

- Az ejtőernyőzést már a DOSZAAF-nál (a szovjet MHSZ) elkezdtük. Engem mindig lenyűgözött az ég. A barátommal együtt próbáltunk bejutni a balasovszkojei, majd a boriszoglebszkojei iskolákba, de nem mentünk át a matematika-teszteken; nagyon akartam repülni. Így a légideszanthoz jöttünk, a gajzsanajszki hadosztályhoz, ahol 6 hónapot töltöttünk, majd a deszant-támadó dandárhoz Kazahsztánban, majd másfél év után a Lomonoszov Katonai Repülőműszaki Iskola következett. 3 év tanulás után következett a Bajkálontúl, majd Afganisztán. 1986 augusztusában minket – mint minden végzőst – oda küldtek. Aztán Berdszkbe kerültünk, 1994-ben. A bázison mellig ért a fű, nem volt hely a helikoptereknek. Írtam egy jelentést és leszereltem. Tulajdonképpen már nyugdíjas voltam a  hosszú szolgálat miatt. Nem volt se lakásom, se semmim. De legalább kaptam egy útlevelet.

- Mit csinált?

- Mentem a háborúba: a Balkán, Koszovó. Belgrádot bombázták, amikor megérkeztünk. (Nem a NATO-bombázásról van szó, 1994-et írunk ekkor. A szerk.)

- Kilépett a seregből és önkéntesként háborúba ment?

- Igen.

- Miért?

- Hogy érti azt, hogy miért? Segítségre volt szükségük. Különösen a pravoszlávoknak. Különösen az országnak, nem pedig néhány embernek vagy cégnek.

- Ez az Önök döntése volt vagy mások kérése?

- A miénk. Mi mindent magunktól csináltunk.

- Kik azok a “mi”?

- A mi katonáink, volt vagy jelenlegi állományúak, orosz tisztek. Vagy ejtőernyős veteránok.

- Az emberek valószínűleg nem fogják érteni Önt. Lakása nincs, a családja szállón lakik, de Ön nem próbál munkát találni, nem kezd saját vállalkozást, hanem háborúba megy, amiből nem fog kapni semmit.

- Így van, nem reméltünk semmit, de útlevelet kellett csináltatni, vízumot szerezni, jegyeket venni – mindent magunknak. De nem törődtem a pénzzel.

- Aztán később Dagesztánba is elment, szintén önkéntesként?

- 1999-ben arabok mentek Dagesztánba, így úgy döntöttem, hogy a barátommal megyek, Igor Nyesztyerenkóval. Ő szaratovi. Együtt voltunk a Balkánon. Úgy véltünk, túl sokáig tartana ott aláírni a szerződést, fent a hegyekben, augusztusban már kezdődtek a harcok, késében voltunk.

- Szóval megérkezett oda, mint egy átlagos polgár, önkéntes és mit csinált? Elzavarhatták volna Önöket a harcok helyszínéről?

- Ha lövik és bombázzák az embereket, a kormány megfeledkezik a bürokráciáról. Vízumot adnak – a többi már rajta múlik.

- Ez így volt a Balkán esetében, de mi van Dagesztánnal?

- Dagesztán sokkal egyszerűbb volt – nincs határ, turistaként érkezel: mehetsz napozni a Kaszpi-tengerhez vagy mehetsz a BM-hez. “Kellek maguknak?” “Kell.” És irány a hegyek.

- Szóval a Belügyhöz ment, amikor megérkezett?

- Nem feltétlenül, voltak ott más szervezetek is. Ne menjünk bele a részletekbe.

- Kiképezte valaki vagy egyénileg harcolt?

- Nem volt idő kiképzésre, dolgunk volt.

- Adtak fegyvert?

- Adtak valamit… Aztán zsákmányoltunk is vagy vettünk. Nem volt elég lőszer és felszerelés. De ha győzni akarsz, alaposan felkészültnek kell lenned.

- Azt mondta, a pravoszlávoknak ment segíteni a Balkánra, mi a helyzet Dagesztánnal?

- Ez a mi hazánk. Oroszország. Hogy ki az ellenség? Ugyanaz, mint a Balkánon volt. Az ember mindig hallhatta a rádión, hogy a “barátaink” voltak a mi régiónkból, Közép-Ázsiából, Törökországból. Ugyanaz a csapat.

- Dagesztán után hivatalosan is visszatért a seregbe, tovább akart harcolni?

- A sereg tovább ment Dagesztánból Csecsenföldre, alá kellett írnunk a szerződést, hogy minden legális legyen. 1999. őszén írtunk alá a 45. Ejtőernyős Ezredhez. Igor Nyesztyerenkóval Csecsenföldre mentünk. Ő 1999. december 1-én halt meg bevetésen Argun közelében. Éjszakai rajtaütés volt, találkozóharc. A harc hajnali kettőkor kezdődött, megsebesült, fél négykor halt meg.

- Ő az egyetlen barátja, akit elveszített?

- Nem éppen. Sokan voltak. Mindenkire emlékszem. Haltak meg barátaim Grúziában is.

- Miután a barátja meghalt, Önön is rajtaütöttek és elvesztette a lábát. Miért tért vissza a hadseregbe?

- Ki sem léptem. Másfél hónapig feküdtem egy ágyon, amíg nem kaptam egy műlábat, aztán küldetésre mentem.

- Úgy érti, egyből a kórházi ágyról, egy műlábbal?

- Úgy. 2003. június 25-én megsebesültem és kórházba kerültem, szeptemberben pedig már küldetésre mentem.

- Megsebesült Csecsenföldön és visszament Csecsenföldre?

- Vissza. Argun közelében sebesültem meg, az volt a mi tevékenységi körzetünk, nem volt idő unatkozni. Azt hiszem, most is sok munka van ott, de ha azt mondják, hogy béke van, akkor béke van.

- Elhiszi, hogy béke van ott?

- Nem kell elhinnünk. Fel kell készülnünk a legrosszabbra. A politika érdektelen egy katonának.

- Számos kollégája elégedetlen napjaink politikájával Csecsenföldön.

- Mit mondanak a tévében? Hogy minden oké ott? Akkor minden oké. Majd akkor elemezgetünk, ha azt mondják, újra itt az idő egy küldetésre.

- Ön szerint mondják majd?

- Meglátjuk.

“Biznisz – nem a mi szavunk”“

- Van családja?

- Van. Itt van Pástétom. Csecsenföldről hoztam 2004-ben. Ő az én harci barátom. Bevetéseket repült, megsebesült. Négy alkalommal is küzdöttünk az életéért. Na persze, van egy feleségem és gyerekem is.

- Adtak lakást?

- Adtak, tavaly. A parancsnokság mögött, a közelben. Építettek egy házat a bázis területén. A lakások egy részét katonáknak adták a Moszkvai Katonai Körzetből, a többit eladták. Biznisz.

- Ön – úgy tűnik – nem szereti a bizniszt.

- Biznisz – nem a mi szavunk.

- Melyik a miénk?

- Csak munka.

- Szóval 46 évesen kapta meg a lakását?

- Igen. Ez nem olyan rossz. Mindamellett nem gondolhat lakásra vagy családra bevetésen, mert nem fogja elérni a kívánt célt. Csak a célra szabad gondolni.

- Ön egy igazi altruista. Nem ért egyet azokkal, akik elhagyják a hadsereget, mert nincs pénzük és egy hely, ahol éljenek?

- Talán később majd magukra találnak. Mindenkinek vannak rosszabb időszakok az életében és a fő harc még előttük van. Most visszavonul, de talán öt év múlva még mindig normálisan dolgozik. Minden nap készülni kell erre a dologra, lelkileg és fizikailag. Minden nap készen kell állni.

- Találkozott Vlagyimir Putyinnal, amikor megkapta az Aranycsillagot, illetve Dmitrij Medvegyevvel, amikor kitüntette Grúziáért. Mit mondtak?

- Gratuláltak.

- Ön nem beszélt nekik a problémákról?

- Putyin kérdezte: “Hol lakik?” Mondtam: “Szállón.” Ő: “Értem.”

- Ezután kapta a lakást?

- Ezután, négy év múlva.

- Mi a különbség egy ejtőernyős bevetés és más katonák feladata között? Nem ugrik ellenséges vonalak mögé?

- Azt is tudjuk. Ott érünk földet, ahol kell.

- Mi volt a feladata Dél-Oszétiában?

- Felkészíteni az első egységeket, felderíteni és megsemmisíteni az ellenség felderítőit és a fő feladat: információkat gyűjteni, hogy a főerők hatékonyan harcoljanak az ellenséggel és megsemmisítsék őket.

- Ön az első lépcsőben van?

- Ahogy emlékszem, én voltam a parancsnoka az első felderítő egységnek. A légideszant a hadsereg első lépcsője, a mi ezredünk, az ejtőernyős felderítés pedig az egész légideszant első lépcsője.

- Ezen évek során végig csak egy hívójele volt?

- A Balkánon “Rusz77″ volt, aztán “Rusz” lett belőle, mert a 77 túl hosszú.

- Miért “Rusz”? Úgy tekint magára, mint orosz hazafi?

- Mi ezzel a baj? Dolgunk van. Nem elég hosszú az élet ahhoz, hogy csak megfigyelők legyünk benne. Főleg, ha tudunk segíteni. És nem csak küldetéseken, hanem a civil életben is.

- Napjainkban sokan félnek a fiaikat a seregbe küldeni. A hadsereg a gonosz jelképévé vált. Mit gondol erről?

- Mit kéne gondolnom? Egy fiú iskolába jár, aztán egyetemre, aztán kibújik a sorkatonai szolgálat alól. Őrültként rohangál, hogy ehhez papírokat szerezzen. És mindezt 27 éves koráig. A barátja koncertre megy, mint a “Nord-Oszt”. Mások iskolába. Van, akit koncerten fognak el (A terroristák. A szerk.), van, akit az iskolában. Egyik is meghal, másik is. Van, aki túléli. Ki menti meg őket? A katonák. Ha mindenki elrejti a fiát a hadsereg elől, mi lesz ebből?

- A hadseregben dívik a kopasznyúzás, a semmiért halnak meg emberek.

- Emberek halnak meg a házaikban, éttermekben, klubokban vagy az iskolák vécéjében. Kikből áll a hadseregünk? A mi népünkből. Olyan a hadsereg, amilyen a társadalom. Van nyugati befolyás is – demokrácia és más divatos szavak. Nekik is megvannak a maguk sajátosságai, nekünk is. Mi multikulturális nép vagyunk, az ő módszereik itt nem működnek. Egyébként pedig a gyengeség erőszakot provokál. Miért támadják gyakran az öregeket, nőket és gyerekeket? Mert gyengék. Válaszként semmi nem fog történni. Vissza kell tudnunk vágni úgy az állam, mint az egyén szintjén is. Fel kell készülnünk a legrosszabbra, hogy ne történhessen meg. Ha valaki felvesz egy rózsaszín szemüveget, énekel a nyárról, aztán lelövik, ebből nem lesz semmi. Ha valakit vernek az utcán – nem számít, hogy kit, fiút, lányt vagy csavargót – és te elsétálsz mellette, nem avatkozol közbe, akkor veled is ez fog történni. Ha nem tudsz ütni, hívd a rendőrséget, már az is valami.

- Ha parancsot kap, nem gondolkodik azon, miért úgy kell azt csinálni?

- Átgondoljuk, hogy az eredmény a lehető legjobb legyen.

“A háború kimenetele, akárcsak korábban, közelharcban dől el”

- Meséljen a grúz háborúról.

- Jó felszerelésük volt. Nekünk minden a szokásos volt, de nekik a legmodernebb jutott: fegyverek, járművek, kommunikációs berendezések, légvédelmi rakéták. A rádió-elektronikai felszerelésük volt a legmodernebb. Vagyis határozottan jól felkészültek. Viszont nem volt szerencséjük a kiképzőkkel. Talán valaki spórolni próbált rajtuk. Ha a kiképzőik motiváltabbak lettek volna, sokkal több gondunk lett volna velük, mint amennyi ténylegesen volt.

- Hogy érti?

- Minden országnak megvannak a maga kiképzői és tanácsadói. Nekünk ott vannak a tisztjeink. Nekik külföldiek voltak. Nem titok, hogy az ukránok jók rádió-elektronikus rendszerekben, ugyancsak jó rakéta-specialisták is. Ha jó taktika és diverzió kell, arra ott vannak a törökök. A tény az, hogy a törökök kiképzőkként dolgoztak a grúzoknak, erről biztosíthatom. Amikor mi Csecsenföldön dolgoztunk, nagyon sokszor volt dolgunk török útlevéllel és grúz vízummal rendelkező zsoldosokkal. Lehet, hogy a mieink is ott voltak, de nincs jelentősége, milyen zászlóhoz tartoznak vagy milyen nemzetiségűek: ha fegyverrel a kezükben az országunk ellen támadnak, meg kell őket semmisíteni.

- De nem támadtak az országunk ellen. Dél-Oszétiát akkor még nem ismerte el Oroszország.

- Valóban nem, de a mieink voltak.

- Miért “mieink”?

- A szomszédaink, a mi szomszédaink,a  mi határunk. Ráadásul a mi segítségünket kérték. Miért ne segítenénk egy országnak, ami független akar lenni, de nem hagyják neki? Ha valaki áll és végignézi, ahogy a szomszédját leverik, másnak ő is erre a sorsra számíthat. Csak képzelje el, hogy néhány gyanús figura érkezik a szomszédba és maga nem szól semmit. Felfegyverkeznek, maga nem szól semmit, aztán ugyanígy hallgat, amikor kimennek az utcára késsel a kezükben és megölik a szomszédját? Nem, ez nem maradhat hatás nélkül, mert aztán magához mennek be késsel a kezükben. Ugyanez a helyzet Dél-Oszétiával, csak nagyobb méretekben.

- Hogyan érkezett Grúziába? Abháziából vagy Dél-Oszétiából?

- Miután Szaakashvili megtámadta Chinvalit, mi Abháziából Zugdidibe és Senakiba mentünk.

- Ez azt jelenti, hogy Ön nem volt Chinvaliban személyesen és nem tudja, mi történt ott? Azt mondják, az egyensúly Jamadajev emberei miatt borult fel. Mit gondol, mi döntötte el a háborút?

- Nem tudok Jamadajev embereiről. Én csak az abház oldalról láttam őket. Valószínűleg segítettek valamit. A cári seregben is voltak egységek a Kaukázusból is, gyorsan és kompromisszumok nélkül megoldották a feladataikat.

Ha általánosságban beszélünk a grúzok veszteségeiről, akkor ők jól felkészültek voltak, csakhogy a felkészülés nem minden esetben segít az igazi harcban, mert tudni kell, hogy mit és hogyan kell használni. Szerintem a vezetőiknek sosem volt küzdőszelleme és nem tudták, mit jelent egy háború egy másik ország ellen. Különösen Oroszország ellen. Azt hitték, könnyű lesz. Hogy szabadon megölhetik a békefenntartóinkat és mi ezt lenyeljük. Most újragondolhatják.

- Azt mondja, a grúz hadseregnek jó fegyverei voltak. Közismert, hogy az orosz hadseregnek nincsenek ilyen jó felszerelései. Tanult ebből valamit az orosz hadsereg az újrafelfegyverzés terén, mondjuk? Nem voltak UAV-ok, de régi kézifegyverek igen.

- Mióta szolgálok, két alkalommal láttam UAV-okat. Egyet a második csecsen háborúban, egyet Grúziában. Mi az az UAV? Felszáll, repked, aztán beleütközik egy oszlopba a reptér végén és ennyi. Ne csapjuk be magunkat.

A felderítők tudnak tevékenykedni hegyi és sivatagi vagy akár a városi harc legbonyolultabb körülményei között is. Megmutattuk a Balkánon és Csecsenföldön is, hogy mit tudunk. De a háború eredménye közelharcban dől el, ugyanúgy, ahogy évekkel korábban is. A légicsapás egy dolog, a tüzérségi tűz egy másik. De az eredményt a szárazföldi harc adja. A mi fegyvereink nem változtak. A grúzoknak valóban M4 és M16 fegyvereik voltak, nekünk Kalasnyikovjaink. Az 1980-as évek óta harcolok velük és messze a legeredményesebbek közelharcban.

- Említette a grúzok felkészültségét. Gondolja, hogy erre a háborúra készültek?

- Persze. Mi ebben a kérdés, ha egy éjszaka alatt fél Chinvalit felégették?

- Azt mondják, orosz sorozatvetők is lőtték Chinvalit.

- Azt mondanak, amit akarnak. De ki veszített békefenntartókat és civileket az első éjszaka során? Ők Chinvaliban haltak meg. A grúzoknak az első éjszaka során nem voltak veszteségeik.

- Voltak halottak Goriban is. Házak semmisültek meg a közeli falvakban, tüzérséggel lőtték őket.

- Persze, ha a tüzérségük a  mi csapatainkat lövi, akik már az ő területükön voltak. Egyértelmű, hogy házak is le lesznek emiatt rombolva. A csapatainknak parancsa volt grúz területre menni – Grúzia kezdte az agressziót Dél-Oszétia ellen. Oldalról támadták őket, szerintem.

- Gondolja, hogy a legjobb döntés volt mélyen grúz területre menni, nem pedig megállni a Dél-Oszétia – Grúzia határon, például?

- Ez volt a legjobb döntés. A miniszterelnökünk – aki korábban elnök is volt – azt mondta, hogy a megelőző intézkedések nagyon fontosak ahhoz, hogy a dolog a logikus eredményben végződjön. Ha megállunk a határon, újra ez lesz. És rengeteg embert veszítünk.

- Ha ezt a logikát követjük, az egyetlen logikus dolog az lett volna, ha meg sem állunk Tbilisziig. Vagyis nem volt logikus befejezés.

- Ami nekünk fontos, az a parancs. Ha azt mondják, hogy folytassunk műveleteket abban a régióban, megtesszük. Visszavonulásra utasítottak, azt tettük.

- Azt mondta, segítenünk kell a szomszédoknak, tehát segítettünk Dél-Oszétiának. De Grúzia is a szomszédunk és a kapcsolatok ezzel a szomszéddal immáron mindörökre megromlottak.

- Persze, mert ők főleg elrontották azt az oszétokkal és az abházokkal. Mit lehet csinálni? Mindenki független, mindenkinek van saját elnöke. A saját döntéseiket hozzák és békés emberek ellen küldik a seregeiket. Ha nem tették volna, minden más lenne. Ha elég sokáig beszélsz, valami megegyezésre biztosan jutsz. De célkeresztbe tenni egy egész országot napokon át – már bocsánat, de kinek a hibája ez? Amikor a tankjaink Tbiliszinél jártak, a civil  lakosság szerintem felmérte a kormányzat értelmi állapotát. És mindez a barátjuk miatt az óceán túloldalán. Szerintem jobb jóban lenni a szomszédokkal, mint harcolni velük.

- Az oszét szomszéd nemzet, amely segítséget kért és meg is kapta. De mi van akkor, ha a csecsenek kérnek segítséget a grúzoktól vagy a törököktől és ők segítenek is – ez is helyes?

- Ismerni kell a történelmet legalább 1990-től. Nézzen Csecsenföldre. Ugyanaz a történet, mint a vezetőiké… Sok arab volt ott; ki segített nekik fegyverekkel és pénzzel a katonai akcióikért? Valaki adott nekik pénzt a terrorcselekményeikért is. Nem hiszem, hogy egy tanítóként dolgozó falusi lány hirtelen felszáll egy vonatra és felrobbantja azt önmagával és a többi utassal együtt. Valaki irányítja őket. Ott volt Dudajev, Maszhadov. Mit csináltak? Majdnem elszakadtak Oroszországtól. Élhettek volna békében, háború nélkül, de ők támadni kezdték a szomszédaikat, Dagesztánt, aztán Ingusétiát, Sztavropolt, ott is ugyanezeket a támadásokat csinálták. Ez már veszély országunk területi egységére.

“A küldetésem még nem ért véget”

- Ön az egyike azoknak, akiket a háború kutyáinak hívnak. Melyik háború volt a legnehezebb?

- Minden háború nehéz és sajátos. De van, amiben megegyeznek: hogy végrehajtson egy feladatot, veszteséget okozzon az ellenségnek, hogy az ne örüljön.

- Ha az összes háborújára gondol, van valami, amit megbánt?

- Bánt, hogy a társaimat megölték, de nem szabad elfelejteni, hogy nem mi vagyunk az elsők és az utolsók sem. Jól kell csinálni a dolgunkat, mert az rossz az ellenségnek.

- Ön hívő?

- A cselekvésben hiszek.

- Akkor nem jár templomba?

- Nem. Úgy értem, néha bemegyek, mert szépek.

- Ön 47 éves. Meddig kíván még szolgálni?

- Amíg ki nem rúgnak. Az idő megmutatja. Szerintem még nem ért véget a küldetésem.

Az ég uralkodjék feletted, Oroszország bátor katonája!

*: A “gárda” címet a cári, a szovjet, illetve az orosz fegyveres erőknél komplett egységek vagy akár egyes katonák is kiérdemelhették/kiérdemelhetik, ha harcban tanúsított teljesítményük alapján érdemesnek bizonyulnak arra. Ennek megfelelően a gárda cím lényegében elitalakulatokat vagy elitkatonákat jelez. (Mint az a Pumák visszaemlékezéseiből is tudható, a II. világháború idején a vörösre festett orrú szovjet vadászgépeket gárda egységek pilótái repülték és a legkeményebb ellenfelek közé tartoztak.)

]]> http://www.kerozingozos.hu/2012/04/28/egy-legenda-halalara/feed/ 1 http://www.kerozingozos.hu/2012/04/23/lencsevegen-mi-8-mtv-1/ http://www.kerozingozos.hu/2012/04/23/lencsevegen-mi-8-mtv-1/#comments Mon, 23 Apr 2012 19:43:23 +0000 Iceman http://www.kerozingozos.hu/?p=7095 Ritka fotótémát csíptünk el a hétvégén. A ‘Minyó’ típuscsalád idehaza is jól ismert, de ezúttal a Litván Légierő  egyik Mi-8 MTV-1 típusú gépét sikerült megörökíteni a Győr-Pér Repülőtéren. Mindig érdekes más ország katonai gépeit közelről megszemlélni, óhatatlanul is összehasonlítjuk a hazai gépekkel őket. Litvánia területe kisebb mint Magyarországé, lakosainak száma 3,3 millió fő. Körülbelül hasonló mennyiségű közepes szállító helikopterrel rendelkeznek, mint mi. A könnyű helikopter kategória is megtalálható náluk (Mi-2, EC-120, EC-145). Az adatok keresgélésénél rájöttem, hogy már megint “savanyú a szőlő”, ha összehasonlítom a hazai helikopteres állománnyal.

Az apron ötös állóhelyét közelíti meg a gép 30-as irány szerint

A kék 21-es oldalszámmal rendelkező gép szürke kamuflázst visel

A ráncfelvarrás jól sikerül: Kereső fényszóró (90 fokkal elfordított állapotban), időjárás radar, 360 fokban dolgozó FLIR, a rotoragyon pedig a vibrációcsökkentését szolgáló eszköz látható

Cockpit - némi ráncfelvarrás itt is volt

Bendix King elektronika a régi műszerek között.

A leszállás után gyors tankolás következett, ezalatt a műszaki katonák szemrevételezték a gépet

Ami a mi Minyóinkon csak álom: FLIR - 360 fokos tartományban mozgatható infravörös képalkotó rendszer

A litván felségjel és a tartályautó torzója

Egy kis nagylátószög, ezúttal sajnos kék ég nélkül. Jól megfigyelhető az elfordított kereső fényszóró

Az öreg Metroliner csendesen figyeli a szokatlan katonai jelenlétet

Az APU indítás követően indulnak a hajtóművek. A célállomás Zadar, ahol közös horvát-litván gyakorlaton vesznek részt a helikopterrel

A személyzet egy tagja utoljára szemrevételezi a gépet indulás előtt

Nincs is szebb annál, mint amikor a keleti technika egy jeles tagját működés közben szemlélheti az ember. Pontosabban, van szebb... ha rajta ülünk:)

Gurulás az 'Alfa' váróhoz. A felszállás ezúttal nem az előtérről történt meg.

Lágy bólintással kezdenek sebesség gyűjtésbe a pálya felett. Jó repülést!

Fotó: Pap Ferenc

Mielőtt a képeket néznénk, szeretnénk mindenki figyelmébe ajánlani a repülőtér hivatalos Facebook oldalát, amely itt érhető el: Győr-Pér Airport

A délután első érkezője ezúttal a PWF204 járatszám alatt repülő OE-LKC, amely a járatokat üzemeltető Private Wings légitársaság egyetlen osztrák lajstromú gépe. Korábban az Air Alps színeiben repült.

Ugye emlékeztek erre a gépre, ami korábban még albínó volt: Lencsevégen a Do 328

A földetérés pillanata a 30-as futópályán. A délutáni fények kedveztek a fotózáshoz.

A következő érkező a PWF202, a D-CATZ lajstromú gép volt. Kék csíkjaival kilóg a többi gép közül.

Az előtér kettes és ötös állóhelyein történt a kiszolgálás. Itt már lezajlottak a tankolások és az induló utasok is a fedélzeten vannak.

Az LKC segédhajtóművel (APU) nem rendelkezik. Így az áramellátáshoz és a hajtóművek indításához földi áramforrás szükséges (GPU), amelynek a csatlakozását az orr közelében láthatjuk. A képen az egyes hmű. indítása kezdődik, a háttérben (D-CATZ) is indítás zajlik.

D-CATZ (PWF203) felszállás közben, az enyhe oldalszél már érezteti a hatását

...néhány perccel később az OE-LKC (PWF205) emelkedik. Egy óra múlva már Németországban landolt a két gép.

Fotó: Pap Ferenc

A fehér 13-as a Wiener Neustadt-i Aviaticum repülési múzeumban található

Az oldalszám nem hozott szerncsét, mivel a gépet 1945. január 1-én a "Bodenplatte" hadművelet során légvédelmi találat érte, a pilóta kényszerleszállást hajtott végre

A német Luftwaffe 53. vadászrepülő századához tartozott a gép (JG53), amelyet a Wiener Neustadt-i Messerschmitt gyárban készítettek

A felújítók húsz éves munkájának köszönhetően a legapróbb részletek is tökéletesek

Zavarba ejtő makulátlanság. Érdemes megfigyelni a motor felett beépített MG131 típusú légcsavarkörön át tüzelő géppuskát

Sajátos függesztésű üzemanyag póttartály a két futószár között

A szűkös kabinban még a célzőkészülék is megtalálható. A szélvédő és a kabintető szögletes kialakítás szembetűnő ebből a szögből

Alsó perspektíva... A farokkerekes elrendezés miatt nagyobbnak hat a gép, mint valójában

Másik kedvenc: spirális festésű légcsavar kúp. A gép jelenlegi festése megegyezik a lelővésekor használt kamuflázzsal.

Köszönet mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a nagy találkozás “Gustav-val”!

Fotó: Pap Ferenc

2012. február 3.

129.7: “…és az utolsó Malév személyzet nevében köszönjük a több évtizedes együttműködést, sziasztok!”

A Kerozingőzös Portál szerkesztősége ezúton is köszöni a Malév minden egyes valaha volt dolgozójának, hogy az elmúlt évtizedekben „szárnyakat adtak vágyainknak” – még ha ez esetenként az életükbe is került –, valamint azt, hogy a világ számos pontján mutatták meg a magyar lobogót.Őszintén sajnáljuk, hogy jelen helyzetben nincs lehetőségünk mindezek viszonzására.
Köszönjük továbbá a Malév rajongói táborának a szintén évtizedeken át tartó hűséget és lelkesedést.
Nem felejtünk…

Iljusin Il-18

A szovjet Iljusin tervezőiroda fejlesztette ki a repülőgépet, az első felszállásra 1957-ben került sor. 1959-1978 között több mint 700 darab gép hagyta el a gyárt. Az Aeroflot mellett a szocialista országok légitársaságainál is üzemeltették a típust. A négy légcsavaros gázturbinával felszerelt repülőgép késői változatai maximálisan 122 utas befogadására voltak alkalmasak.

A győrieknek szerintem nem kell bemutatni a HA-MOI-t, hiszen 1990-en óta mindenki ismeri.

Napjainkban már csak néhány kisebb légitársaság használja a típust. Számos katonai alváltozat is készült jellemzően a Szovjet Légierő és Haditengerészeti Légierő részére – szállító, rádióelektronikai felderítő/zavaró, tengeralattjáró-elhárító, stb. feladatkörökben.

Az IL-18 D adatai:

Utazósebesség:675 km/h
Utazómagasság:10.000 m
Maximális hatótávolság: 6500 km
A szárny fesztávja: 37,42 m
A szárny felülete: 140 négyzetméter
A törzs hosszúsága: 35,9 m
Hajtómű típusa: 4 x AI-20M légcsavaros gázturbina
Egy hajtómű több mint 4000 LE teljesítmény leadására alkalmas.
Üzemanyag tartályainak kapacitása: 30.000 L
Hasznos terhelés teherszállítás esetén: max. 13,5 t

A MALÉV egyik legszebb gépe a rendszerváltás környékén került Győrbe és egyedülálló módon étteremként működött éveken keresztül.

A MALÉV első  IL-18V típusú repülőgépe 1961-ben érkezett meg Ferihegyre, később további 6 “V” és egy “D” változat érkezett hozzánk. Abdán található az egyetlen D változatú, amely 1967-ben kezdte meg a pályafutását a légitársaság színeiben, HA-MOI lajtromjel alatt. A lajstromjel utolsó betűje alapján (“I”) a repülőtéri szlengben az “Ilona” esetleg “Szép Ilonka” névvel illették ezt a repülőgépet.

A MALÉV 1984-ben vált az IATA tagjává. Még a HA-MOI-n is megtalálható a Nemzetközi Légi Szállítási Szövetség logója

Jellemzően európai útvonalakon szállította az utasokat, szükség esetén Európán túli célállomásokra is repült – Közel-Kelet, Észak-Afrika. A sugárhajtású típusok (Tu-134, Tu-154) megjelenése fokozatosan háttérbe szorította a légcsavaros Iljusinokat a személyforgalomból, így a karrierjük végén már csak teherszállításra használták őket. Az évek alatt három géppel történt katasztrófa, amelyek összesen 61 ember halálát okozták.

A kiemelés előtt eltávolították a vezérsíkokat.

Talán furcsán hangzik, de gyakori rakományként bábolnai naposcsibéket szállítottak többek között a Szovjetunióba – megdöbbentő, de van racionalitása az ilyen jellegű szállításoknak még napjainkban is.

Egy alapos ráncfelvarrás ráfér a gépre

1989-ben végleg kivonta az IL-18-as gépeit a MALÉV. A HA-MOI utolsó repülésére 1989. augusztus 29-én került sor, amikor is Ferihegyről átrepülték a pápai katonai repülőtérre. Itt a repülőgép szárnyait, vezérsíkjait leszerelték és felkészítették a közúti szállításra. A túlméretezett rakományú kamion konvoj – nem kis feltűnést keltve – a 83-as főúton és Győrön keresztül – Abda közelébe – a 85-ös és 1-es főutak csomópontjába szállította az Il-18-as fő elemeit. Az összeszerelt gép körül vendéglátóipari létesítmény épült Elvis-Park néven.

A kiemelést követően most néhány méterre található a gép az egykori lakóhelyétől

Az autópálya átadásával az 1-es főút forgalma visszaesett, az üzemeltető cég veszteséges lett. Éveken keresztül üresen állt a gép, később volt még egy kísérlet az újranyitásra, de az is kudarcba fulladt. Az ingatlant – ahol a repülőgép áll – más célokra szeretnék hasznosítani, ezért az Il-18-ast kiemelték az épületből – ahová a törzs egy szekciója beépítésre került anno. További sorsa körül még sok kérdőjel van, bár vannak ötletek a hasznosításra.

Szerencsére az évek alatt megmaradt a régi stílusú MALÉV festés

Csak remélni tudjuk, hogy nem 'kallódik' el ez a gyönyörű formájú utasszállító

16 db kisebb-nagyobb ablakon keresztül néztek ki a pilóták

További információ itt olvasható erről a repülőgépről: MO-Ilona kiszabadult!

A gép  megmentésére született egy fórum az Indexen!

Kérjük, akinek van lehetősége támogassa a kezdeményezést! Természetesen a cél nem az, hogy újra levegőbe emelkedjen a gép, hanem mint muzeális értéket őrizzük meg az utókor számára!

Fotó és szöveg:

Pap Ferenc

És akkor újra  bevonultunk!

Talán napra pontosan 38 év után újra megkaptuk a „Behívónkat” és ahol annak idején találkoztunk, most  itt állunk a MOM Művelődési Ház előtt. Jómagam Csillag „Nyegle” László és Barátom és bajtársam Nagy „Lala” Lajos. Hát elindultunk, de nem a jó öreg Csepel platóján és vonattal, hanem már a jóval kényelmesebb Forddal.

Az utazás is kényelmesebb volt mint annak idején  a zötykölődő vonattal, de akkor a hatalmas előnnyel hogy 20 éves fiatal srácok voltunk, tele izgalommal és ambícióval a  reánk váró élmények előtt. Most már azért a vállunkon „lévő” majd 60 év súlya kicsit talán meglátszik, bár belül most is fiatalok vagyunk. Pláne egy ilyen esemény előtt.

Mi vár ránk? Milyen lesz a benyomásunk ennyi év után? Hogyan néz ki a piros vonal? Mit fogunk megismerni ennyi év után? Ezekről beszélgettünk az úton és így hamar elrepült az idő, egyszer csak befordultam a laktanya elé.

Megváltozott, de a lényeg ugyanaz. Gondoltam  katonásan lejelentkezem mint annak idején. „Százados Úr Csillag tizedes (mert az vagyok) jelentem, hogy szabadságunkról bevonultunk, szabadságunk idején rendkívüli esemény nem történt…… csak eltelt 38 év.”

Átléptük a „bűvös” kapun és elindultunk a találkozóhely felé, ami a frissen felújított 08-as MiG-23-as felé. Beszélgetés  közben eszünkbe jutott a régi katona nóta hogy „ Százados úr sej haj, százados úr sej haj ha fel ül a lovára,

Nagy Lajos és Csillag László

visszatekint sej haj, visszatekint sej haj az elfáradt bakára, …..ugye fiuk, ugye fiuk szép élet a katonaélet, csak az a baj sej haj, csak az a baj sej haj hogy nehéz a viselet”. Ami talán nem is volt olyan nehéz és ezt a nótát sem énekli már senki, legfeljebb a „ Vitéz Nagybányai Horthy Miklós katonája vagyok én” kezdetűt. Ami annak idején a Kiliánon   elhangzott addig,  hogy „ Vitéz Nagybányai Horthy…..” és megállt a kép az alakuló téren.

Tudniillik hogy minden újonc  századnál volt egy „Nótafa” aki jelen estben nálunk egy kecskeméti tanyavilágból származó srác volt, aki mind politikailag, mind  ideológiailag  „felkészületlen” volt , de gyönyörű hanggal rendelkezett.

Na ezért tudta Nagy Sanyi  betanítani neki, ami aztán vérmes következményekkel járt. Úgy tudom hogy hamar le is szerelték a srácot (ezt is akarta) és rövidesen eltávozott a  „kapitalizmusba” , nem rontva tovább a szocialista erkölcsöt.

Csillag László és Simon Róbert - Akiknek köszönhetjük - sokan mások mellett - a "08" oldalszmú MiG-23 MF megmentését

A gép előtt várt Simon Robi barátom minket hogy mint megbízott „szolgálat vezető” végig kalauzoljon minket ahol lehet.

Az első út természetesen a piros vonal déli része az ott álló szeretett Mig-21-hez vezetett. Itt aztán előjöttek az érzelmek és az emlékek, na és a szakmai felkészültség is. Mivel Lala barátom mindjárt mutatta hogy mire kellett odafigyelni nagyon, a jobb futógondolában  ennek a takaró lemeznek  mindig pontosan a helyén kellett lennie.

Hamarosan új csoda születik...

Sokat beszélgettünk  Balogh Attila százados úrral is aki még élénken emlékezett Lala 4406-ra, (ami most a Grazi Múzeumban van) Aztán a „szolgálat vezetőnk” elvitt az új hangárba ,ahol a Kutató-mentő helikopterek vannak készültségben.

Írány a piros vonal északi vége! Ott ahol Én szolgáltam az 1.században, hát furcsa volt. Az üres „kutyanyelvek”… próbáltam elhitetni magammal, hogy repülés van azért üresek. Összenéztünk Lalával. De hát nem így volt és azt hiszem egyhamar nem is fog ezeken a sokat látott „kutyanyelveken” magyar vadászgép állni. Egyhamar nem lesz rajtuk karbantartó nap vagy repelőzetes.

A kutató-mentő szolgálat két Mi-17-es helikoptere Pápán

Néztem barátomat….elmerengve kereste az emlékeket az 1-es és 2-es zóna felé nézve és azt hiszem hogy meg is találta azokat… ezen a helyen állt a 9601-es.9602-es,és a 9603-as. Fújt a megszokott északi szél de nem éreztük most sem, talán az idő pergett vissza velünk, de egy biztos hogy itt akkor megállt. Visszafelé megálltunk  még a régi hangárnál Lala kedvenc őrszolgálatának helyszínén is .

Már eltűnt a régi nyüzsgés, ami volt tele gépekkel, neki vetkőzött szerelőkkel hogy minél hamarabb újra szolgálatba álljanak.

Sajnos  a két leglényegesebb helyről már lemaradtunk a régi Készültségi hely  és a sokat emlegetett 40-es épület ahol annyi napot, hónapot eltöltöttünk. Már nincs! Az idő és a buldózerek lerombolták, mint annak idején Karthágót, talán csak sóval nem szórták be, hogy „írmagja” sem maradjon. Pedig a Kesziben sok napot eltöltöttünk a Lalával, amire mindig büszkék vagyunk.

Itt szeretnénk megköszönni Simon Robinak, Balogh Attila századosnak, Balogh Attila főtörzsőrmesternek a segítséget,  hogy végig sétálhattunk újra ezeken a helyeket, ahol ifjúságunk egy darabját hagytuk, ahol most emlékezhettünk a szépre és a jóra!

Megköszönjük azoknak a elöljáróknak akik engedélyezték a belépést, hogy néha elszorult torokkal és pár könnycseppel  a szemünk sarkában visszaemlékezhettünk!

Kifelé a kapunál eszünkbe jutott a másik régi katona nóta „benne van a zsoldkönyvem meg a leszerelő civil levelem…………mennek haza végleges szabadságra”

Lala köszönöm, hogy eljöttél velem és  Erőt , Egészséget!!

NEKÜNK MEGTISZTELTETÉS VOLT  ITT SZOLGÁLNI, AZ MH. 47. PÁPA HARCÁSZATI REPÜLŐEZREDBEN (NÉHAI MN 5081.)!

KÖSZÖNJÜK!  „Nyegle és Lala”

Hangar 7

Publikus, bárki számára ingyenesen látogatható terület, ahol fantasztikus légkörben tekinthetjük meg a kiállított gépeket. Itt kell megemlíteni, hogy maga a hangár zseniális kialakítása kedvez a fotózásnak és látványosságnak sem utolsó…

A hangárba belépve máris egy második világháborús ritkaság fogad minket a B-25 Mitchell képében. A Flying Bulls flottájának egyik büszkeségét 2000-ben a szentkirályszabadjai repülőnapon láthattuk először Magyarországon

B-25 vezérsík: Csillogó felületek mindenhol, ez az összes gépre elmondható. Érdemes megfigyelni a hangár legmagasabb pontján található bárt, ahová egy függőfolyosó vezet fel.

P-38 Lightning: Egy igazi ritkaság, nem sok repülőképes állapotú található már ebből a típusból. A két motoros gép, vadász létére impozáns méretekkel rendelkezik. (érdemes megfigyelni a képen látható autó "fényszóróját")

A haditengerészeti gépek kedvelői számára is akad érdekesség. Az F4U Corsair felhajtott szárnyakkal várja a következő repülést.

Kiváló fotózási lehetőséget kínál a hangár. Az üvegtetőnek köszönhetően fantasztikus megvilágítás kapunk mindenhol. Amely napszakonként és az időjárás függvényében változik

Farchild PT-19 - Az Egyesület Államok hadserege használta kiképzésre a második VH alatt. A hangár rácsszerkezete sem egy utolsó látnivaló.

A Bo-105 szélvédőjén, de gyakorlatilag bármelyik felületen vissza köszön a "pókhálós tetőszerkezet" tükörképe. A helikopterre szerelt kamara látványos légi felvételeket közvetít az AirRace versenyekről.

A Hangar 7 nem csak belülről futurisztikus

Hangar 8

… a földi paradicsom, egy repülést szerető ember számára. Sajnos a hangár nem látogatható területen van. De szerencsére a Flying Bulls honlapján található elérhetőségeken fel tudjuk velük venni a kapcsolatot.  Ha van látogató csoportjuk, akkor általában rugalmasan kezelik az érdeklődők igényeit. Az időszakos ápolást, ellenőrzést házon belül végzik. A szükséges munkák a Hangar 8-ban zajlanak le – a cég szakembereinek segítségével – , de számos gépet tárolnak itt is.

Földi paradicsom... biztos mindenki látott már Cessna 172-est, de csak ez az egy viseli magán a cég emblémáját.

Szorgos kezek dolgoznak egy Cessna 337 Skymaster-en - tisztaságban, patika körülmények között

Forgószárnyasok is helyet kaptak a "repertoárban", köztük van a "bozótharcos" Bell 47 G is

A Bell AH-1 Cobra harci helikopterrel már néhányszor találkozhattunk a kecskeméti repülőnapon.

A Cobra első kabinjába be is tárazták a "muníciót"

A Cessna 208 Caravan amfíbia változata se túl elterjedt Európában. Itt éppen a gázturbina karbantartását végezték a gépen.

Flotta vezető - a DC-6 a legméretesebb tagja az egész gyűjteménynek. Tiszteletet parancsoló mérete vonzza a tekintetet

Gyönyörűen felújított pilótafülke. Mindenhol műszer, kapcsoló, kar - amerre csak tekintünk

Az utastérre is érdemes egy pillantást vetni...

A repülések megtervezése komoly logisztikai problémát jelent. Dugattyús motor lévén repülőbenzin (AVGAS 100 LL) szükséges a tankoláshoz - teljes kapacitás 22.000 liter. Ma már alig akad ilyen benzinfaló "szörny", így a repterek készleteit eléggé próbára teheti akár csak egy tankolás is.

A DC-6 jobb oldali főfutójának gondolája belülről - tisztaság a végletekig.

Összességében elmondható mindkét hangárról, hogy a végletekig a tökéletességre, precizitásra, tisztaságra törekedtek a Flying Bulls szakemberei - Tükröződés az egyik Alpha Jet szárnyán

Ha Salzburg környékén járunk, akkor érdemes útba ejteni a Flying Bulls főhadiszállását. Garantáltan felejthetetlen élményben részesülhet az is, aki – még – nem rajong a repülés iránt. A látogatás előtt érdemes végigböngészni a weboldalukat:  http://www.flyingbulls.at/

Fotó és szöveg: Pap Ferenc